Baglyasalja érdekes szerkezetű település volt. A Sárateleptől lefelé – Salgótarján felé – a szénosztályozó környékén sorakoztak a rakodói bányászlakások, a tiszti házak. Attól felfelé, a település másik végét Brenzaljának hívták. A telep bizonyára onnan kapta a nevét, hogy az András-akna meddőjét, a „brenzet” a telep végére hordták. Kisebb telepek voltak még Katalin- és Albert-aknánál is. A két nagyobb bányatelep között húzódott a falu. Ha az emberek végigmentek az utcán és találkoztak valakivel, mindíg volt egy-két jó szavuk egymáshoz. Jóformán mindenki ismerte a másikat. A település életében a meghatározó a bánya volt. Nem csak munkát, különféle kedvezményeket is adott a dolgozóknak. Az élelemtárban könyvre vételeztek az asszonyok, a pénzt a hónap végén levonták a fizetésből. A salgótarjáni nagy élelemtárban ruhaneműt is vásárolhattak hitelre. Szenet kaptak a bányászok, s a bányaigazgatóság két iskolát is fenntartott és iskolája volt a falunak. A bányához hozzátartozott a kisvasút. Pályáit füzesabonyi vasúti munkások tartották rendbe. Ők a szénrakodón egy barakkban laktak. Nemcsak a helyi bányákból, a környező településekről is a kisvasúton szállították a szenet a baglyasi rakodóra. Csak az érdekesség kedvéért említem, hogy Karancslejtősön kitűnő minőségű volt a szén. Beszélték, hogy Horthy Miklós kormányzónak a névnapjára mindig egy vagonnal küldtek belőle az rt vezetői. Ez már nem a kisvasúton ment, de a Salgótarjánban tanuló diákok azon utaztak Baglyasaljáról és a Karancs-völgyből is. Támogatta a bánya a kultúrát, a sportot is. Baglyason nagyon jó futballcsapat volt és olyan szurkológárda, hogy zengett a környék, amikor a csapat otthon játszott. Én nem jutottam be a csapatba, mert vékony, kis legény voltam, csak a gyerekek között rúgtam a labdát. De szerettem pingpongozni, biliárdozni szabadidőmben, ami az iskola mellett maradt. A kaszinóban, igaz kasztrendszer szerint, de különböző körök – bányász, iparos, altiszti, tiszti – működtek. A leglátogatottabb mindig a bányászkör volt. Biliárdoztak, a kis asztalok mellett kártyáztak. A tiszti és a munkáskörök között volt egy kis söntés és ide már valamennyi körből bejártak azok, akik megszomjaztak. Én nagyon szerettem énekelni, s így tagja voltam a színjátszó körnek. Sikeresen működött a csoport. Minden évben tartottunk egy-két előadást , amelyeket a szomszédos településeken is bemutattunk. Részt vettünk a bányász művelődési házak színjátszó csoportjainak seregszemléjén is. Eljártam a dalkörbe és úgy emlékszem az ötvenes évek elején alakult. Kárpáti Ferenc tanító úr volt a vezetője. Az első években a helyi rendezvényeken énekeltünk, később részt vettünk különböző találkozókon, versenyeken is. A salgótarjáni dalostalálkozón szép sikert arattunk. Egerben az országos verseny felemelő pillanatai voltak, amikor a Dobó téren több ezer dalos közös éneklését a karmester az egyik erkélyről dirigálta. A versenyen a második helyezést értük el. A bizottság dicsért bennünket, de szokatlan volt a fülüknek, hogy egyszerre két szólóénekes – Királyhegyi Gyula és én – másmás szólamot vitt. A dalolás érzelmileg is összehozott bennünket. Olyan volt az egész, mint egy baráti kör, ahol együtt volt idős és fiatal. Ezt megelőzően azért történt velem egy és más. Amikor 1944-ben a karancslejtősi bányászok beszüntették a munkát, levonultak a bányába, hogy ott várják meg a szovjet csapatokat, de végül az SS-ek és a csendőrök Salgótarjánba hajtották őket, nos azokban a napokban bennünket, 18 éveseket összegyűjtöttek és bevonultattak Fülekre. December 14-én vonultunk be és december 25én Salgótarján felszabadult. A Keleti-tenger partján estünk fogságba 1945-ben, az egész salgótarjáni futballcsapattal. Négy évet húztam le hadifogságban, kettőt a Brianszki erdőben, egyet Minskben, egyet pedig egy donyecki bányában.
