Nemcsak alkotóművésznek volt kiváló
– Mozaikok Bóna Kovács Károly művészetpedagógiai munkásságából –
Vannak alkotók – mindenféle művészeti ágban – akik úgymond csak önmagukkal és – jó esetben – a közönségükkel törődnek. Elzárkózó, befelé forduló alkatuk természetesen mit sem jelent művészetük esztétikai értékelése szempontjából. A művészek másik része viszont arról is nevezetes, hogy átadni vágyik tudását, tanítással is foglalkozik s a saját nevével fémjelzett iskolát teremt maga körül. Ettől megint csak nem lesz sem nagyobb, sem kisebb saját művészi rangjuk, munkásságuk azonban feltétlenül gazdagabbá válik, törekvéseik – ha áttételesen is – a tanítványok szellemiségében élnek, visszhangoznak tovább. Bóna Kovács Károly az utóbbiak táborát szaporította s nemcsak figyelemre méltó szobrokat, festményeket, rajzokat hagyott örökül az utókornak, művészetpedagógiai felfogása, tevékenysége szintén érdemes a felidézésre, a megbecsülésre.
A salgótarjáni származású Bóna Kovács Károly – mint életrajzi adataiból kitűnik – 1945-ben költözött újra vissza szülővárosába, de akkor már nem a Menház utcába, hanem Baglyasaljára. Ott először id. Cserháti József pedagógus, későbbi iskolaigazgató lakásában lakott családjával – természetesen szükségmegoldásként – , majd 1946-ban, a Petőfi u. 79. sz. alatt kaptak lakást a Magyar Állami Szénbányák Igazgatóságától. Itt éltek bő tíz éven át, amikor is ismét a fővárosba, pontosabban Rákoshegyre költöztek. A baglyasaljai évtized rendkívül fontos szakasza volt Bóna Kovács életpályájának, munkásságának, mert az alkotó munkája mellett ekkor volt legintenzívebb művészetpedagógusi tevékenysége is. Ez egyrészt intézményes keretek között (művészeti munkás főiskola, képzőművészeti szabadiskola, szakkör, általános iskola) bontakozott ki, másrészt magántanítványok vállalását és oktatását jelentette. Ez az életszakasz azonban nem volt független az előző, a harmincas éveket átfogó salgótarjáni ténykedésétől, amely során kiderült, hogy nemcsak saját ötleteit és a megbízásokat hajtja végre kvalitásosan, de jó érzéke van a fiatalokkal való foglalkozáshoz, a szervezőmunkához is. Sorra járta az üzemeket s munka közben látogatta meg a tehetségesnek tartott ifjakat. Értékelte műveiket, tanácsokat adott nekik, közvetítette számukra azokat az ismereteket, amelyeket egyrészt Budapesten a főiskolán Réti Istvántól, Kisfaludy Stróbl Zsigmondtól másrészt a párizsi Julien Akadémia növendékeként ottani mestereitől tanult. Egyik-másik fiatalt meg is hívta Menház utcai műtermébe, ahol valóságos képzőművészeti baráti kör bontakozott ki már a harmincas években. Mások mellett a későbbi Kossuth-díjas szobrászművész, id. Szabó István is meg-megfordult a Menház utcában. A spontán szerveződött kör 1934-ben kiállítást is rendezett a városháza tanácstermében a Balassi Bálint Irodalmi és Művészeti Társaság égisze alatt. A rangos zsűri – amelynek Bóna Kovács is tagja volt – mintegy hatvan műből válogathatott… Miután Ő az 1940-es évek elején Pestre költözött, az amatőr képzőművészeti kör – minden jó szándékú segítség, kísérlet ellenére – felbomlott.
A második világháború után Magyarországon az iskolán kívüli művelődésben az uralkodó irányzat az úgynevezett szabadművelődés volt. Ennek részeként funkcionáltak a szabadiskolák, amelyek a (képző)művészeti ízlés fejlesztését, a (képző)művészeti ismeretek elterjesztését, a tehetségek felkutatását szolgáltak. Mint a kulturális életet akkor irányító tárca, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium szabadművelődési osztályának körlevele megfogalmazta,
„nem dilettánsképzés, nem széplelkek és bohém művészkedők nevelése a cél.” E körlevélben közzétett munkaterv szerint elméleti és gyakorlati oktatásban egyaránt részesíteni kell a hallgatókat. Az elméleti oktatás tárgykörébe tartozott a művészettörténet, esztétika, anatómia. Érdekes módon a munkaterv ide sorolta a művészeti kirándulásokat és üzemlátogatásokat is. A gyakorlati oktatás két tárgyból: az alakrajzból és a mintázásból állt.
„1946. II. 4-én a salgótarjáni iparmedence vállalatai, valamint a város támogatásával a Munkás Kultúrszövetség és a MADISZ keretén belül működő rajz, festészeti, szobrászati és iparművészeti iskola megnyílt. Működésének ezen naplóját a fenti dátummal megkezdtem” – írta volt Bóna Kovács annak az iskolai naplónak a címlapjára, amelyre a „Művészeti Munkás Főiskola – Salgótarján” feliratú bélyegzőt nyomta a vezetéssel megbízott művész.
Mindez tehát azt jelentette, hogy alig pár hónappal a háború befejezése után lehetőség nyílt művészettel foglalkozni a salgótarjáni illetve a környékbeli fiatalembereknek. Bóna Kovács újra eljárt az üzemekbe, kereste, toborozta a rajzolni, festeni vágyó tehetségeket. Lelkesen beszélt nekik az iskoláról és az ottani tanulmányok során feltáruló perspektívákról. Ennek is köszönhetően a kezdeti időszakban a hallgatók száma elérte az ötvenkettőt. Döntő többségük (negyvenkilenc) férfi volt. Jó néhányan megjelentek Baglyasalján Bóna Kovács hívó szavára azok közül is, akikkel már a háború előtt is tartotta a kapcsolatot. Legtöbben – huszonegyen – a bányákban dolgozók közül kérték felvételüket a művészeti iskolába (nem véletlenül, hiszen a „főpatrónus” szerepét a bánya vállalta), de akadt kilenc acélgyári és nyolc üveggyári hallgató is.
Az első év őszi tanfolyamán, októberben már a „Munka” című kompozíciós feladat megoldására került sor egy decemberben megrendezendő kiállítás céljaira. Ezen a tárlaton a művészeti iskola hallgatói közül – a Bóna Kovács vezette napló tanúsága szerint – Duba László, Pincsák József és Hídvégi Károly díjat is kapott.
Életre hívása után egy évre – 1947 tavaszán – az iskola átköltözött – a MADISZ bányai helyiségéből az akkori katonai laktanya (ma megyei kórház) épületébe.
1948-ban már ismét Baglyasalján találni a művészeti iskolát. Megnyitásáról a Szabad Nógrád című lap szeptember 9-ei számában a következők szerint értesítette olvasóit: „A baglyasaljai Munkás Képzőművészeti Iskola szeptember 15-én nyílik meg rajz, festés és szobrászati szakon. Beiratkozás kezdők és haladók részére… Az oktatás teljesen díjtalan. Az iskola vezetője Bóna Kovács Károly.”
Az oktatás egy istállóból átalakított helyiségben kezdődött meg. Az átalakítást a növendékek végezték Bóna Kovács, valamint az általános iskolai vezetők – Cserháti József, Müller Pál – segítségével. Az építési anyagokat a község lakossága adta össze. Az iskola fenntartását a Salgótarjáni Kőszénbánya N. V., Salgótarján város és a Nógrád Megyei Szabadművelődési Felügyelőség vállalta. A beindulás után két hónappal – a szűkös körülmények ellenére – már színvonalas oktatás folyt az iskolában, amelyről a Szabad Nógrád 1948. november 18-ai számában – a H. Gy. monogramú cikkíró – ekként számolt be: „Hetenként háromszor a baglyasi iskola mellett lévő „műteremben” gyűlnek össze ezek a fiúk és lányok, hogy a napi nehéz munka után belemerüljenek a vonalak, tónusok, formák és színek csodálatos szépségeibe. Bányászok, iparosok, háztartási alkalmazottak ezek a fiatalok, akik nemcsak helyből, de a környék messzi ipartelepeiből is bejárnak ide. Zagyvapálfalváról, Vizslásról, Salgótarjánból, 6-8 km-ről jönnek, hogy megtanulják a vonalak és formák rejtelmeit… A rajztáblára feltűzött papírokon vidám, fürge ujjak vezetik a szenet és a ceruzát. Lassan kibontakozik a kép, a modell arca. Megnézzük a növendékek munkáit. Részben a falon, részben a szekrényben vannak a képek. – A balassagyarmati kiállításra is elvittünk harminc darabot – mondja kis büszkeséggel az iskola vezetője, Bóna Kovács Károly festőművész. Azt pedig már H. Gy. teszi hozzá, hogy „fiatalos lendülettel tanít, dolgozik, segíti a tehetségeseket, hogy ne kallódjanak el.”
A tanulmányok általában a mértani idomok megismerésével kezdődtek. Kivételt csak néhány hallgató képezett, olyanok, akik rajztudásuk alapján eleve a haladók csoportjába soroltattak be. Bóna Kovácsnál az egységes képzőművészeti látásmód kialakítása volt a cél, ezt pedig az ismeretek egymásra épültségével és a fokozatosság elvének érvényesítésével igyekezett elérni. Tájat, természetet csak az festhetett, aki már tárgyat, tanulmányt kiválóan tudott rajzolni szénnel, ceruzával. Feljegyezték róla, hogy a pontatlanságot, illetve a felületes, hanyag munkát nem szerette. Gyakran megrótta ezért tanítványait. Szerkezeti rajzokkal vezette rá hallgatóit a tévedésekre, az ábrázolásukban jelentkező torzulásokra. Magyarázatai jobbára egyénhez szólóak voltak, de a több hallgatónál jelentkező problémákat együttesen is megbeszélték.
Az oktatóteremben a rajzbakok körben helyezkedtek el, a szobrászok álltak hátrébb a fal mellett, középen egy dobogón ült a modell, aki vagy a mester maga volt, vagy családtagjainak valamelyike. Legtöbben ceruzával, szénnel rajzoltak, néhányan azonban már ecsetet is vehettek a kezükbe. Ha kevesen voltak és az időjárás is kedvezett kimentek a természetbe, a hegyoldalba s a szabadban tartották meg a foglalkozásokat. Bóna Kovács ilyenkor együtt dolgozott növendékeivel, vázlatokat készített. Gyakran „kirándultak” a bányák mélyére is. Ezen alkalmakkor a természet erejét, a bányamunka nehézségét igyekezett megismertetni hallgatóival. Sokszor jöttek össze lakásán is, ahol főként külföldi élményeiről, a Párizsban eltöltött éveiről, akadémiai tanulmányairól mesélt a növendékeknek. Minden tanévet kiállítás zárt az abban az esztendőben készült legjobb művekből. E tárlatok tükrözték az oktatás eredményességét és megmutatták egy-egy tanuló fejlődését is. A nyári foglalkozások, együttes kirándulások – a művésztelep gondolata megfogant ugyan Bóna Kovács fejében is, de a megvalósulásig nem jutott el – hozzájárultak az iskola tagságának közösséggé formálásához.
A baglyasaljai képzőművészeti szabadiskola – noha 1948 májusától működött – csak a következő év januárjában kapta meg a működési engedélyt a VKM-től. Az engedélyezést aláíró Bod László, a minisztérium szabadművelődési főosztályvezetője 1949 májusában személyesen is meglátogatta – Gyenes Tamás főiskolai tanársegéd társaságában – a szabadiskolát. Jelentésében kedvezően nyilatkozott a tapasztaltakról, Bóna Kovács sokrétű szakmai tudásáról, következetes pedagógiai munkájáról – amely alapján az iskolavezető akár művészpedagógusnak is nevezhető – , s magáról az iskoláról, amely a jók között volt számon tartható, annak ellenére, hogy kis faluban működött. Bod László elbeszélgetett tizenkét potenciális továbbtanuló jelölttel s közülük ötöt – Duba Lászlót, Pincsák (Pataki) Józsefet, Takács Gézát, Petik Piroskát és Vasas Károlyt – tartott különösen alkalmasnak képzőművészeti főiskolai tanulmányokra. (Mint a felsoroltak későbbi szakmai karrierje bizonyítja, Bod László nem tévedett javaslata megfogalmazásakor, de a meg nem nevezettek közül is jó néhányan választották élethivatásul a képző- és iparművészetet s lettek számon tartott egyéniségei a megye művészeti életének.)
A szabadiskola a következő években kevésbé dokumentáltan ugyan, de a kialakult rendszer szerint, váltakozó létszámmal, intenzitással és eredménnyel működött egészen az ötvenes évek közepéig. A negyvenes évtized második felében és a következő elején Bóna Kovács rajzot tanított, osztályfőnök is volt a baglyasaljai általános iskolában, s képzőművészeti szakkört vezetett Salgótarjánban, az úgynevezett „bányakolóniai” fiúkollégiumban. A műemlékbizottság megbízásából járta a megye településeit. Ha találkozott egy-egy tehetséges amatőrrel, gondjaiba vette. Mintegy a „levelező” oktatási formát vezette be, amikor véleményezte, korrigálta a hozzá érkező műveket, tanácsokat adott alkotóiknak. Cserhátszentivánról és Pásztóról többen is csatlakoztak köréhez. Bóna Kovács Károly művészetpedagógiai munkássága nagy mértékben járult hozzá a megye későbbi élénk és sikeres képzőművészeti életének megalapozásához.
Nemcsak érdekes, egyszersmind tanulságos is, ahogyan volt tanítványai – akik maguk is alkotók lettek – emlékeztek, emlékeznek mesterükre.
Erdei Sándor szobrászművész: Nagy tudású, de igen szerény ember volt, puritán körülmények között élt és dolgozott. Véleményével, észrevételeivel igyekezett a növendékeket a helyes útra terelni. Ritkán korrigált, de ha mégis megtette, nem engedte, hogy az ő „nyomvonalán” menjünk tovább. – Kezdjék újra – tanácsolta.
Gyüre Nándor festőművész: A vele való találkozásom egész életem, sorsom alakulását döntően meghatározta. Művészi felkészültsége, nagyszerű emberi magatartása lenyűgöző volt számomra. Tanítási módszerére, hitvallására az alaposság, a dolgok lényegének, karakterének kiemelése volt a jellemző.
Radics István festőművész: Nagy gondot fordított az alapos stúdiumokra… A tárgyi formák hiteles ábrázolására törekedett reneszánsz alapossággal. Nagy szakmai hozzáértéssel korrigált, de anélkül, hogy az ő véleményét, meglátását ránk erőszakolta volna… Nyugodtan hagyta fejlődni a növendékeket. Megfigyeltető kérdésekkel irányított. Tisztelte a tanulókat, biztatott bennünket és bízott bennünk. Módszertani elveit később szakkörvezetői tevékenységemben és rajz-szakfelügyelői munkám során felhasználtam.
Néhai Somoskői Ödön: Csendes embernek ismertem meg. Szerette a diákjait és nagy szeretettel, hozzáértéssel oktatta őket…Teljes önállóságra nevelt és hagyta, hogy saját elképzeléseimet valósítsam meg. „Csak” jó tanácsaival látott el, amit minden esetben megfogadtam.
Takács Géza üvegtervező iparművész: Nagy csodálattal beszélt mindig a természet szépségeiről. Sokszor felhívta a figyelmünket egy-egy rejtett szépségre. Gyakran tartott művészettörténeti előadásokat, ismertetőket. Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaelo, Borsos Miklós, Munkácsy Mihály, Paál László, Szinyei Merse Pál nagyságát emelte ki és méltatta előadásaiban… Szigorúan megkövetelte a tárgy, a modell természet utáni ábrázolását, nem tűrte a másolást, az utánzást. Egy alkalommal egy női fényképet nagyítottam föl, ceruzával nagyon gondosan megrajzoltam, kidolgoztam. Bemutattam a mesternek és titkon elismerést, dicséretet vártam. Ő ironikusan megjegyezte: – Szép a fotó, a kislány is szép. Miután én megjegyeztem, hogy ez ceruzarajz s én készítettem, azt válaszolta, hogy mint rajz igen gyenge, mint másolat pedig értéktelen. Megtiltotta, hogy a jövőben ilyesmivel foglalkozzak. – Több értéke van annak, ha kezébe vesz egy fűszálat, vagy falevelet és azt megrajzolja – mondta.
Néhai Vasas Károly szobrászművész: Jó pedagógiai érzékkel dolgozott, fogta össze növendékeit. Művészi és emberi nevelést adott. Sokat beszélt nekünk az élethez való hozzáállásról. Mindig szerény ember volt. Szinte személyesen foglalkozott mindenkivel. A tanításban örömét lelte…Pályám alakulása szempontjából feltétlen szerepe volt a szabadiskolán töltött éveknek, a Bóna Kovács Károlytól tanultaknak.
Művésztanítványai visszaemlékezései után következzen néhány családtagi, civil tanítványi, pályatársi, baráti vélemény Bóna Kovácsról, mint emberről, mint művészetpedagógusról:
Özv.Bóna Kovács Károlyné, szül. Mánczos Irén: Örült mások sikerének, szerette a tehetséges fiatalokat és tőle telhetően segítette őket szívvel, lélekkel. Képes volt távoli faluba elmenni, ha valami nincstelen, tehetséges gyerekről hallott és biztatta, segítette a munkában, tanulásban… Még egy szépen faragott fakanál is örömet okozott neki, hát még ha valamelyik tanítványa szép munkájában gyönyörködhetett…
Dr. Godó Béla gyermekgyógyász főorvos: Széles látókörű, nagy felkészültségű tanárként, határozott személyiségként maradt meg emlékezetemben. Olyan pedagógusként, akit a tanulók nagy tisztelettel vettek körül. Nem volt szüksége nagy hangra, hogy felkeltse érdeklődésünket. Az általános iskolai rajzóráin igyekezett többet is nyújtani, mint a tananyag. A görög kultúra jellegzetességeiről, a dór, jón stb. oszlopokról, az oszlopfők sajátosságairól például tőle hallottam először. Azt lehet mondani, hogy művészettörténetet is oktatott számunkra. Egy-egy személyre külön figyelmet fordított, de a tőle tanultakat mi, a más pályára készülők, kerültek is tudtuk, tudjuk hasznosítani.
Ifj. Cserháti József nyugalmazott bányamérnök: 1951-től 1953-ig a 7-8.osztályban nemcsak rajztanárom, hanem osztályfőnököm is volt. Sokat követelt, de egyszersmind megértő is volt. A tehetségeket – például Somoskői Ödönt – felkarolta, patronálta, különórákon segítette, de tapintatos volt a többiekkel szemben is: finoman tanácsolta, irányította más pályára őket. Vérbeli pedagógusnak számított, annak a nagy generációnak az oszlopos tagja, amelyikbe – mások mellett – Kárpáti Ferenc, Müller Pál, Visnovszky Zoltán, Verle János és az én édesapám, id. Cserháti József is tartozott. A mi családunkkal közvetlen, napi kapcsolatban volt.
Néhai id. Cserháti József iskolaigazgató: Mint embert, pedagógust a célratörés, az állhatatosság, segítőkészség, pedagógiai optimizmus jellemezte. Baglyason megbecsült, tekintélyes embernek számított.
Néhai Mánczos József üvegtervező iparművész: A szabadiskola létesítése egész életét betöltötte. Előadásokat, kiállításokat szervezett és a város művészeti életének fellendítését tervezte – és részben sikerrel végre is hajtotta.
Néhai Müller Pál pedagógus: Igen jól tudott foglalkozni mind a felnőttekkel, mind a gyerekekkel. Egy-két jó szóval útba igazította őket. Szerették őt a faluban is.
Néhai id. Szabó István szobrászművész: Három esztendőt dolgoztam nála. Szoros barátságban voltunk. 1963-ban találkoztunk utoljára személyesen, de az emlékét szeretettel őrzöm.
Mint jelen kötet vezető tanulmánya – amely Bóna Kovács Károly életútját, életművét elemzi – is bizonyítja, a művész alkotásai továbbélnek Salgótarjánban és más településeken s komoly értékeit képezik a város művészeti múltjának és jelenének. Ugyanez mondható el sokoldalú, szinte valamennyi lehetőséget fel- és kihasználó művészetpedagógiai munkásságáról is. Tanítványai sorában a megye egyetlen Kossuth-díjas művésze, id. Szabó István nevét is ott találni, de tanárként, úgymond népművelőként, szakkörvezetőként és főként a művészeti szabadiskola kezdeményezőjeként, éltetőjeként megannyi tehetséget karolt fel és indított el a művészi pályán. Ennek érdekében széles körű ismertségét, kapcsolatait is latba vetette, jól kamatoztatta. Számos diákjával – akik civil szakmát, hivatást választottak – szerettette meg a művészeteket, a kultúrát. Így lett teljes, így vált igazán gazdaggá élete, amely szellemi örökségében hagyományozódik tovább.
Csongrády Béla
