– Az utcában, ahol valamikor lakott emléktábla őrzi Kakuk József nevét. Mit gondol, miért? – Talán azért, mert a baglyasiak közül sokan tisztelték az édesapámat a bátorságáért, a küzdelmeiért, s azért, hogy nem csak magán, hanem valamennyi bányászon, szegényen segíteni akart… – Hogyan segíthetett rajtuk egy olyan ember, aki maga is bányász volt és szegény… ha nem a legszegényebb egyike? – Igaz, amióta az eszemet tudom mindig is szegények voltunk… Édesapám dolgozott abányában, a tűzhelygyárban, az üveggyárban, de sehol sem hagyták meg egy-két hétnél tovább. Akkorra ugyanis kiderült, hogy kommunista, szervezkedik és azonnal leszámolták. Volt még otthon négy fiútestvére, de azok közül is csak az egyiknek volt munkája. Nagyapám negyven évet töltött a bányánál, az ő nyugdíjából élt a család. Még a rakodói lakásunkat is elvették, felköltöztettek a futballpálya mellé… De ott sem maradhattunk sokáig. Gusztáv-aknára telepítettek bennünket és 15 évig ott volt az otthonunk. Azédesapám nem lakhatott velünk, ő nem hagyhatta el Baglyasalját. Az egyik bátyja akkoriban fejezte be kis háza építését, ő fogadta magához. Oda hordtam neki ebédet, amikor éppen akadt valami főznivaló otthon. Mert bizony gyakran megtörtént, nemhogy száraz kenyeret, de még kenyérhéját sem találtam az asztalfiókban. – Mit írtak az édesapja rovására? – A hitét, a meggyőződését. Azt, hogy már 1913-ban bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Amikor megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja, ő az egyik alapító tagja volt. Szervezte a bányászokat. Elmondta nekik, hogyan változtathatnak nyomorúságos helyzetükön. Amikor a Tanácsköztársaság megbukott, hat hónapra internálták. Ezután átment Csehszlovákiába, mert itt sehol nem kapott munkát. Ott élt, dolgozott négy évig. Amikor hazajött, ott folytatta, ahol annak idején abbahagyta. Párttagokat, kommunista sejteket szervezett. Őt választották meg a kerületi bizottság titkárának. – Hogyan viselte ezt a zaklatott életet a család, az édesanyja? – Édesanyám, Takács Rozália Karancskesziből származott.Nagyon kevés ideig mindössze 4 évig éltek együtt. Édesapám bevonult katonának és amikor hazajött, már csak édesanyám sírjához mehetett a temetőbe. . . A nagymamám mesélte, hogy fiatalon, huszonötévesen vitte el a tüdőbaj, mert erre még nem volt orvosság. Én 1914ben születtem, akkor még csak 3 éves voltam és a nagymamám nevelt fel. – Mit látott az édesapja küzdelmeiből, megpróbáltatásaiból egy fiatal lány? – Eleinte csak az tűnt fel, hogy sokat van távol. Később azt láttam, hogy be-bekopognak hozzánk az emberek. Engem meg kiállítottak, hogy szóljak, ha csendőrök „tévednek” erre. A baglyasi Eppich Albertet, Eppich Edét, Furák Andrást, Hovan Józsefet, Földi Istvánt… ismertem. De jöttek ismeretlen emberek is. Emlékszem, egyszer eljött Pestről Pothornik József is. Amikor a vonat lassítani kezdett mielőtt beért a nagyállomásra, ő lelépett róla. Volt akkoriban Baglyas végében egy híd, az alatt húzódott meg, amíg nem ment érte valaki. Apám engem küldött, de kioktatott, csak akkor szólhatok neki, hogy jöhet, ha üres az utca… – Máskor is segített az édesapjának? – Igen. Először akkor beszélt velem felnőttként, bizalmasan, amikor a Szovjetunióba küldték iskolára. Azt tudta róla mindenki, hogy Ausztriában van, ott dolgozik, lapot is kaptunk onnan. Egyedül én tudtam, hol is él valójában. Később röplapokat bízott rám, hogy hordjam szét a rakodón, de úgy, hogy rajta ne kapjanak. A szobánk falán volt egy szentkép. Ő abba rejtette az iratokat, a könyveket az avatatlan szemek elől. Többször is volt nálunk házkutatás, de nem gyanakodtak a szentképre. A röplapokat, a könyveket többnyire Furák Teréz hozta Pestről, táskájában a ruhák közé rejtve. Megbeszélték vele, hol dobja ki a vonatból, ahol mindig várta és hazahozta valaki. Teri szép, fiatal lány volt. Varrónő… 19 évesen elvitte a tüdőbetegség. Ahogy nőttem, úgy vállaltam fel én is apám hitét, meggyőződését. Ha mást nem tehettem, hát felvettem a tűzpiros ruhámat és abban sétáltam végig a telepen. Volt, aki rossz szemmel nézte, de olyan is, aki megdicsérte. Nem mondom, hogy nem féltem, de mentem. Gyűjtöttem a Vörös Segélynek, húsz, meg ötven filléres bélyegeket árultam, s küldtem a pénzt Pestre. Apám azt mondta, hogy azok családját segítik ebből a pénzből, akik lebuktak, börtönben vannak. Csakhogy egy alkalommal majdnem bajba kerültem. Elfelejtettem a címet, mert leírni semmit sem lehetett. Azt találtam ki, hogy rosszul számoltam meg a pénzt és a postás visszaadta. Amíg a számolással bíbelődtem, a cím is eszembe jutott. – Hogyan alakult végül is a Kakuk fiúk sorsa? – Édesapámat az 1932-es nagy lebukáskor bíróság elé állították több társával együtt. Két év és két hónap börtönbüntetést kapott, 1935-ben szabadult. Nem volt valami erős fizikumú ember. A börtön, a letartóztatások, a sok verés, a kínzás kikezdte egészségét. Agyvérzést kapott, a fél oldala megbénult. Emlékszem, Mosonyi doktor úr Pestre küldte kórházba, de ott nem fogadták. Így Losoncra vitték, ahol apácák voltak az ápolónővérek, de nem úgy bántak vele, mint egy beteggel. Haza is hoztam és 1940-ben meghalt. Gusztáv-aknán temettük el. Sírját ma már nehezen találjuk, lassan egészen benövi az erdő. Feri az egyik testvére még 1930-ban kikerült a Szovjetunióba, ahol egyszerűen nyoma veszett. A többiek? Guszti, Pali és Pista mind bekapcsolódott a munkás mozgalomba. Ma már egyik sem él…
