Karancslejtősön nem voltak még gépek, amelyek segítették volna. Huszas, harmincas lejtőkön kézzel-vállal toltuk a megrakott csilléket. Az eresztékben vízben álltunk. Fatalpú bakancsunk volt és némelyikünkön olyan rongyos, foltos nadrág, hogy az asszonyok már nem tudták rátenni a következő foltdarabot. A bánya vezetői sem siettek, hogy könnyítsenek helyzetünkön. Különösen Szepesi bányamester bizonygatta lépten-nyomon, hogy hatalma van felettünk. Kisvasút vitt bennünket a bányába, két hegybe vájt alagúton át. Ha a villamos nem kapott áramot, a bányamestert csillében kellett hazatolnunk Baglyasra. Néhányszor sorra kerültem én is. De egyszer rettenetesen elfáradtam, 26 csillét raktam meg egy műszak alatt és nemet mondtam. Mire körülnéztem, már kint a szállítóknál, az uraságiban találtam magam. A szállítást még a felvidékről jött bányászok nevezték el uraságinak, mert ott nem volt olyan nehéz a munka, mint a szén mellett. No Szepesi ott is tartott jó fél esztendeig. De nem érte be azzal, hogy az 5-6 pengő helyett amit a csapaton kerestem, jó ha összejött kettő. Amikor csak arra járt, belém kötött. Gondolom, azt akarta hallani, tudom-e már, miért vett ki a csapatból? Szótlanul tűrtem a leckéztetést, de egyszer csak rászántam magam a válaszra: mindenütt embernek kell lenni! – Mindezek ellenére a legtöbben mégis csak ragaszkodtak a bányához. Ahogy mondta, még sokan azok is, akiket a föld eltartott volna. – Ragaszkodtam hozzá magam is. A bánya viszonylag biztos munkát, keresetet jelentett. Csillésként kezdtem a bányászkodást és 300 műszakot kellett így ledolgoznom. Amikor már 600 műszak volt mögöttem, vájárvizsgát tettem. A vájárok 8 pengő körül kerestek akkor, a segéd vájárok ennek 90, a csillések pedig 80 százalékát kapták. Szigorúan ellenőrizték, hány métert hajtottunk ki, hány csille szenet küldtünk a felszínre és ezután fizettek. A bánya lakást adott a dolgozóknak. Mi is így kaptunk fenn az Andreán, a Temető úton egy szobát. Amikor lejöttünk a Sára-telepre, akkor már rendes szoba, konyhás, spajzos lakásunk volt. A világításért nem kellett fizetnünk és havonta egy csille szén is járt. A bánya Baglyason kórházat is fenntartott. A környékbeli községekből is mind idehozták a beteg bányászokat, hozzátartozóikat. Egyszer én is feküdtem ott két hétig, a beteg derekammal. Szkicsák Ferenc, majd Mosonyi László volt a főorvos. Egészen 1944-ig gyógyítottak a kórházban, de a németek kiürítették és a folyosóra, a kórtermekbe lovakat kötöttek. – Ma is sokan emlegetik, hogy a bánya tetemes mennyiségű pénzt költött a művelődésre, a szórakozásra, a sportra. A kaszinóban mindig történt valami említésre méltó. – A kaszinót is a bánya építette. Iparos, bányász, tisztviselői kör működött benne. Mi többnyire a hétvégeken jöttünk össze, biliárdozni, kártyázni meg beszélgetni, a munkáról, az életünkről. Mozi volt, az egész Karancs-völgyből hozta a nézőket a kisvillamos. A legjobb helyeket mindíg fenntartották a tisztviselőknek. Addig nem kezdték el a vetítést, még az igazgató, vagy a főmérnök nem foglalta el a helyét. Előtte Kazareczki Józsi bácsi, egy nagy permetezővel friss illatot szórt szét a teremben. A nagyobb ünnepek, mint a karácsony, a húsvét nem múltak el a színjátszók fellépése nélkül. de megadták a módját az olyan jeles napoknak is, mint a farsang Egy rossz bányásznadrágot meg kabátot kitömtek szalmával, a bábut elnevezték Porjadkás Pistának és eltemették pappal, kántorral, siratóasszonyokkal. Azért, mert a bánya nem tudta eladni a szenet, amikor s bányászokat szabadságra, „porjadkára” küldték, sokan munka nélkül maradtak. Az emberek kiálltak a kapuba nézni a temetési menetet, de addig az ördögnek öltözött Klakacsovnik Vince belopódzott az udvarba és mind összeszedte a tojásokat az ólakból. Utána aztán alig tudott megszabadulni a sok tyúktetűtől. Építettek itt sportpályát, öltözőt a bánya támogatásával. A labdarúgók mind munkát kaptak. Jobbára a kisvasúton voltak vonatkísérők, de örültek, hogy dolgozhattak. Volt tekepálya is, külön a munkásoknak, az altiszteknek és a tisztviselőknek.
– A bányászok ellenállását Karancslejtősön már felnőttként élte meg. – Igen, ott voltam közöttük. A bányát leállították 1944-ben, mert közeledett a front, bennünket meg Apc-Zagyvaszántóra irányítottak tankcsapdát ásni. Kozik Feri bácsi csapatvezető vájár volt és azt tanácsolta, ne menjünk sehová. Vonuljunk le a bányába és ott várjuk meg a Vörös Hadsereget. Így is tettünk november 23-án. Talán egy-két nap telt el, amikor Jámbor főmérnök jött, hogy jobb belátásra bírjon bennünket. De akkor mi már elszántuk magunkat és dolgavégezetlenül távozott. Vagy 20-22 katona jött hozzánk, fegyvereket hoztak, kézigránátokat. Mi meg robbanógyutacsokat csináltunk és őrséget állítottunk, nehogy meglepjenek bennünket. Amikor semmiféle alkura nem voltunk hajlandók, a csendőrök, a németek keményebbek lettek. Összeszedték a telepi asszonyokat és azokat maguk előtt hajtva nyomultak a bányába. Az őrség a levegőbe lőtt és a betolakodók hanyatt-homlok menekültek kifelé. Aztán bedeszkázták a bányabejáratot, könnygázt engedtek ránk és még súlyosabb dologgal is fenyegettek. A bányában meg egyre fogyott a a kenyér, a víz és a levegő is. Kijöttünk. – Hogyan fogadták a „megtérőket”? – A völgy tele volt németekkel, csendőrökkel. Három embert mindjárt agyonlőttek ott a bánya bejáratánál. Bennünket meg, voltunk talán háromszázan is, behajtottak Tarjánba a laktanyába és megkezdték a kihallgatásunkat. Mindennel próbálkoztak, veréssel, szép szóval, de nem jutottak semmire. Felajánlották, hogy aki beáll a Hunyadi-páncélosokhoz, azonnal hazaengedik. Egyetlen ember sem jelentkezett. A front erősen közeledett, a sorozatos légitámadások a németeket menekülésre késztették, mi a csendőrökkel maradtunk. De előbb még a laktanya udvarán kivégeztek 4 embert, Machinyák Jóskáékat. Végül a csendőrök elengedtek bennünket, de a lelkünkre kötötték, hogy statárium van, Szécsényben kell jelentkeznünk katonai szolgálatra. Sokan, a sógorom, Kakuk Pista, meg én is a Gusztáv-aknai erdőkben bujkáltunk. Később visszamentünk a bányába és ott vártuk meg az orosz csapatokat. – Aztán elérkezett a háború vége, a várt változásokkal. – Nekünk a változás felszabadulás volt, sok-sok munkával. A németek a bányákat tönkretették, elvitték a gépeket, mindent elöntött a víz. Ezt próbáltuk helyrehozni, meg a felrobbantott vasúti pályákat, a hidakat. Minden nap összeszedték az embereket munkára. Mentem én is, a vasút baloldali részét szegeltem a pálfalvai temetőtől egészen Baglyasig. Amikor az öreg Szabados felszállt az első mozdonyra, amelyet a szétszaggatott talpfákkal fűtött és bepöfögött a nagyállomásra, csak néztük őt, megszólalni sem tudtunk. Mindnyájunkban felébredt a remény, hogy újból megindul az élet. Helyrehoztuk a bányákat és Karancslejtősön maradtam egészen a bezárásáig. Közben tanultam, 1969-től aknász voltam, már nyugdíjba is így mentem el.
