– Közben jött a háború. Hol katonáskodott? – Tényleges katonai szolgálatra 1939-ben hívtak be, de 1940-ben már leszereltem. Talán két hónapig voltam otthon, amikor újra bevonultam. Aztán 1943 karácsonyára hazaengedtek, de januárban újra mennem kellett. Végül 1945 április 3-án hazajöttem. – Gondolom, hogy ezeket az éveket csak elsorolni ilyen egyszerű. – Nagy és nehéz utat jártam be. Losoncra vonultunk el és onnan Rahóra vittek. Mi voltunk az elsők, akik a Kárpátokban átvonultunk a Tatár-hágón, átléptük a magyar határt. Eljutottunk egészen Kievig, de innen is hazajöttem. Amikor visszamentem, még csomagot is vittem Herczeg Sanyinak, a felesége küldte. A másodikat már nem tudtam átadni neki, mert mire kiértem az állomáshelyünkre, ők már messze jártak. Többé nem is találkoztunk, mert ott veszett a háborúban. Mi is mentünk tovább, de elmaradtunk a zászlóaljtól. Ők már valahol Magyarországon harcoltak. Mi meg, akik a vonatnál voltunk, a lőszer meg az élelmiszer-utánpótlással követtük őket. Krasznahorka, Rozsnyó, Dobsina, Breznóbánya. Breznó mellett partizánok csoportjába futottunk. – Foglyok lettek? – Itt foglyokat nem ejtettek. Azt kérdezték, hogy velük vagyunk, vagy ellenük? Nem ellenkeztünk, velük maradt az egész magyar csoport, a zászlósunkkal együtt. Sokféle náció volt együtt: szlovákok, csehek, magyarok. Kis falu mellett, mélyen az erdőben, egy erdészházban volt a szállásunk. Nehéz napok virradtak ránk, kemény csatákat vívtunk a németekkel. A szemközti hegyoldalról lőttek bennünket. Az egyik társammal összeért a vállunk, ahogy a földön lapultunk. Jött egy sorozat, ő meghalt, nekem a hajam szála sem görbült. Aztán ahogy csendesedtek a harcok, az Alacsony-Tátrán átjöttünk Iglóra, Kassára és végre Miskolcra értünk. Közben a háborúnak is vége szakadt. Miskolcon igazolást is kaptunk, hogy partizánként harcoltunk a németek ellen. Soha nem vettem semmi hasznát. – Nem is próbálkozott vele? – Csak akkor, amikor nyugdíjba mentem. Arra gondoltam, talán beszámítanak valamit a Pénzembe. Elutasítottak, hogymár lekéstem róla.
