– Említette, hogy itt született Baglyason a Szánas-telepen.
– Igen, 1925-ben és itt telt el a gyermekkorom is. Ma is magam előtt látom az Angyal bácsi boltját, ahová vásárolni jártunk. A nagybátyám lánya szolgált ki. Volt ott minden. Ha a pénze elfogyott a szegényembernek, adtak hozomra. Volt egy kontós könyvük, abba írták be az adósságot. Fizetéskor aztán jöttek törleszteni.
– Csak ezt „látja”?
– Dehogyis. Itt a hegy alatt volt egy alagút, Rauról, Kesziből azon át hozták a szenet a baglyasi rakodóra. A villamos itt ment a telepen, a kolóniák mellett. Az alagút közepéből nyílt a szánasi bánya. A másik meg az alagút szája mellett volt, azt hívták Beltelkinek… Volt még itt a kolóniák közelében egy nagy faraktár és szérüskert is.
– A patak túlsó oldala már Sára volt.
– Igen. Ott is volt egy lejtakna, meg ott voltak a műhelyek, a kovács- meg az asztalosműhely. Még öntöde is működött, Orlik Gyula meg Palotai Albert voltak az öntők. Jól emlékszem a gépműhelyre, a transzformátorházra is. Az irodán Dobos Gyula, meg az öreg Jászberényi, dolgoztak, ők voltak a térmesterek. Feleltek az itt folyó munkáért, de a lakások rendjéért is. A nagyiroda volt az irányítás központja. Itt tették a dolgukat Dubovszky Elemér az igazgató, Kiss Pál a főmérnök, a mérnökök, a tisztviselők. A telefonközpont is itt működött Gutter néni és Edőcs Mariska, Andó Miklós édesanyja voltak a központosok. A templom helyén meg istálló volt, nagy gazdasági udvarral.
– Emlékezteti még valami a régi telepre?
– Nemigen… Legfeljebb a kolóniai épület. Apámék laktak itt és mi öten gyerekek itt nőttünk fel. Apám a kismozdonyt vezette, amelyik a szenet szállította a bányákból le a rakodóra. Mesélte, hogy az ő idejében Karancslejtősről még tüzes gép húzta a csilléket az alagúton át a rakodóra. Szorgalmas, dolgos emberek voltak a szüleim. Anyám bejárt Tarjánba Polacsek ügyvédékhez mosni. Sok volt otthon az éhes száj.
– Csak felnőttek valamennyien, nem hiába iparkodott az édesapja, az édesanyja.
– Fel. Korán megtanultuk tőlük a munkát és azt is, hogy amit ránkbíznak, azt rendesen el kell végezni. Amikor az iskolából hazajöttem, nem a játékon járt az eszem, anyámmal kapáni mentünk. Mindig vállaltunk harmados földet a nagyobb gazdáktól. Úgy emlékszem, Gyurcsikéktól béreltünk a legtöbbször. Anyám sokszor megijedt, hogy kiverem a sort. Nagyon ügyeltem, hogy ne legyen baj. Még Szalatovics Péterhez, a bíróhoz is mentem szántáskor a lovat vezetni. Kaptunk egy kis tejet, ezt-azt. Enni tudtunk belőle.
– A bányához mikor került?
– Először még Tarjánban, az üveggyárban dolgoztam. Nem voltam több 13 évesnél, amikor odakerültem, felvettek behordónak. Az üveget vittem a kemencéhez, a kiégetéshez. Onnan pikógépre tettek, ott fújtatni kellett. Gyógyszeres üvegeket, meg aljakat csináltunk petróleumlámpákhoz. A 4-es kemencénél az üvegek nyakát pattantottam le a fuvócsőről, úgy csináltak aztán rájuk szájat.. .
– Tetszett a munka, vagy túlságosan nehéznek találta, hogy otthagyta?
– Nem volt az nehezebb, mint a bánya. Meg egy idő után meg is szoktam…
– Akkor miért állt tovább?
– Akkoriban már jól benne voltunk a háborúban. Az élelmet jegyre adták. A bánya nemcsak fizetést, élelmet is többet adott. Mesélték a bányászok, hogy ők pótlást is kapnak. Hát azért. A szénosztályozóra kerültem. Dolgoztam rendesen, sok mindent rám is bíztak. Még villamost is megtanultam vezetni. Apámnak segítettem, s közben ellestem tőle ezt-azt. Rám is kapott a felvigyázó. Amikor apám vitte a palát Ságujfaluba a haldára, akkor szóltak: menjek kihúzatni a szenes csilléket a buktatóra, hogy ne álljon az üzem.
– Innen került aztán be a bányába?
– Karancslejtősre… először csillés voltam, aztán vájár, de ez már a háború után volt. A leventékkel engem is elvittek. Két évet lehúztam a hadifogságban. A háború után odamentem vissza.
– Meddig maradt Karancslejtősön ?
– Ameddig be nem zárták. Ezután József lejtős következett. Ott is kitartottam egy pár évig. Amikor Tarán környékén zártak be a bányák, Kisterenye felé vettük az irányt. Itt két bányában is dolgoztam: a Pócsányiban és a Csigában. Jártam Tordasra, újlakra, ahol vagy 15 évemet hagytam. Végül Tiribesről, 10 év után nyugdíjba jöttem, kedvezményesen. Három nyugdíjas évet kaptam ajándékba.
– Nem szeretett volna tovább dolgozni, kitölteni a nyugdíjidőt?
– Gondolkodtam én ezen, nem is keveset. Csak hát az évek múltak fölöttem, nehezemre esett már a sok járás-kelés. Akkor még nem voltak autóbuszvárók, melegedők. Esőben, fagyban az út mellett várakoztam, amíg megérkezett a berényi munkásjárat. Így is, hogy már 52 évesen nyugdíjba engedtek, én voltam itt Baglyason a legutolsó bányász. Olyan, aki az utolsó percig a fronton, a szénfal mellett dolgozott.
– Sok bányát látott. Hogy emlékszik vissza, milyen volt akkor a bányák állapota? Tettek valamit azért a bányavezetők, hogy könnyebb legyen a földalatti munka?
– Karancslejtősön nagy-nagy emberi erő kellett. Mindössze egy méteres volt a szénfal, csak térden állva tudtunk fejteni. Ha meg robbantottunk, úgy egymásra torlódott a szén, hogy hason csúszva közelíthettük meg a munkahelyet. Félig fekve la- pátoltuk ki a szenet, hogy csillékbe rakják. Mindig azzal biztattak, majd a gépesítés segít rajtunk.
– Valóban segített?
– Karancslejtősön nem, a bánya bezárt, mielőtt a gépek ideértek. De újlakon, meg a többi bányában már elindult valami. Ott már szállítószalagok hordták a csillébe a szenet, meg több más gép is jött.
– Van felesége, fia, vannak unokái. A párjával mióta élnek együtt?
– Még József lejtősön dolgoztam és a villamosra vártam, hogy műszak után hazajussak. A feleségem az üveggyárban dolgozott és ő azzal a villamossal járt haza Pálfalvára. Összemelegedtünk és 1952-ben meg is esküdtünk. Egy fiúnk született. Gépipari technikumot végzett, műszerész lett. Ő is a bányánál kezdett, de hogy a széntermelés visszaszorult, nem volt szükség rá. Munkanélküli lett belőle. Nehéz helyzetbe kerültek, mert már ott volt a két unoka. Ami kis pénzt összespóroltunk, odaadtuk nekik, hogy létezni tudjanak. Végül Szécsényben, egy osztrák cégnél kapott munkát. Most ő is úgy autóbuszozik, mint valamikor én.
– Amikor közös életük indult, ugyancsak segítettek a szülők?
– Szerettek volna, de nem tudtak. Mi is sokan voltunk testvérek, a feleségemék is.. . Amink csak van, együtt hoztuk össze. Becsüljük is nagyon, akárcsak egymást.
– Önálló életet kezdtek mindjárt a házasság után?
– Nem, egy ideig anyáméknál laktunk. Három család élt együtt, többnyire megértésben. De itt a szomszédok is olyanok voltak egymáshoz, mint a testvérek. Az öreg Kerdi bácsiék, Pozsonyi néni, Kórós néni, Kassai Laci bácsiék, Andó Jani bácsiék. Mi 1953-ban kaptuk a lakást itt a kolóniában, azóta is itt élünk. Először a szobabútort vettük meg, aztán a konyhabútorra spóroltunk. Később már ruhára is jutott valamennyi pénz. Mosógépet is vásároltunk, de akkor még utalványra adták. Emlékszem Kisterenyére kellett mennünk érte. Az üzletből a hátamon vittem ki a vasútállomásra. Amikor egy kicsit több volt a pénzünk, megengedhettük magunknak a televíziót is.
– Azt mondják itt Baglyason, jól futballozott, a csapat oszlopos tagja volt.
– Olyan nagy futballista nem voltam, de szerettem játszani. Edőcs Pista, Hegyi Géza. .. ezek voltak a nagyok, húzták a csapatot, de mögöttük már ott voltunk mi, az utánpótlás. A bátyám Lajos volt a kapus, Török Tóni, Ács Miki, Lantos Laci, Ponyi Laci rúgták akkor a labdát a Baglyas II-ben. Ahová csak mentünk, győztünk. Az öreg Kosléder volt az edzőnk, Bóth Laci meg az intézőnk. Jó csapat volt, meg kell hagyni. Szívvel és ésszel futballoztunk. Csapata most is – van Baglyasnak, de nem megy úgy a játék, mint régen…
– Szánas-telepen született, itt pergett le egész eddigi élete. Változott itt azóta valami?
– Beomlott a bánya, az alagút, a helyét sem látni a kisvasútnak. A bányairodából lakásokat csináltak, 10 család é1 benne. Az Angyalék boltja is családi ház. Igaz van másütt bolt, ahol vásárolhat az ember. Ha az itteniek nem tetszenek, utazhatnak az emberek Tarjánba, van már autóbusz. Építettek egy orvosi rendelőt is. De nemcsak a telep, az egész Baglyas megváltozott. Hogy mást ne mondjak, nincs meg a kaszinó, az épületben diákotthon van. Az iskola is más, nem nevel olyan szigorú rendre, fegyelemre, mint régen. Mondják sokan azt is, hogy a Frankel Leó utat sem kellett volna mind cigánycsaládoknak adni. Nem mondom, hogy valamennyien rosszak, de van köztük nem is egy, aki sok gondot okoz a baglyasiaknak.
– S ha Tarjántól elválik Baglyas, önállóan könnyebb lett volna?
– Nemigen hiszem én azt. Ha a város nem bír létezni, a kisebb települést sem engedik levegőhöz jutni. Salgótarján kevés segítséget kap az államtól, a kormánytól. Így nem tudja jobban támogatni a hozzácsatlakozott településeket sem. A legnagyobb baj az, hogy kevés a munkahely. Jó ideje már nem igen teremtenek, még azt is megszüntetik, ami van. Én a helyükben meggondolnám, hogy a bányák mennyit segíthetnének? Van itt szén a föld mélyén, csak akarat kell hozzá, meg pénz, befektetők, hogy kiaknázhassák. Bányász is akadna bőven. Mert ma úgy van a legtöbb ember, nem azt nézi hol, csak dolgozzon. Még mindig sok itt a környékünkön a munkanélküli.
