“-. Karancslejtősön volt a bányászok ellenállása idején?
– Ott. Még Gusztávon laktunk és szóltak, hogy másnap szerszámokkal együtt Apcra kell mennünk árkot ásni a németeknek. Abban maradtunk, hogy lemegyünk a bányába. Amíg tudtunk ellenálltunk a németeknek, a csendőröknek, aztán csak feljöttünk. Hiába ígérgettek büntetlenséget. Ott a bányánál azonnal kivégeztek embereket. Voltak, akik bennt maradtak. Később kirobbantották a szellőzőket és elnyelte őket az erdő. Bennünket meg bevittek Tarjánba a kaszárnyába. Vallattak, vertek, kivégzéssel fenyegettek, de nem árultunk el senkit. Még akkor sem, amikor a fal mellé állították és kivégezték Machinyákékat. Aztán ahogy közeledtek az oroszok, a németek elszeleltek. A magyar csendőrök meg nem tudták mit kezdjenek velünk… ők is féltek és elengedtek. Igaz, a lelkünkre kötötték, hogy másnap indulnunk kell a frontra. Az acélgyári iskolában volt a gyülekező. Nem mentem én már sehová.
– A háború után hogyan éltek?
– Nehezen, de éltünk. Vájár voltam és amint lehetett mentem a bányába. Fizetéskor annyi millpengőt kaptunk, hogy alig bírtuk haza. Hogy mit kaptunk érte? Egy csomag cigarettapapírt, esetleg egy fél liter olajat. Amikor Rákosi alatt bejött az új pénz a forint, akkor kezdtünk éledni egy kicsit. Szorgalmas, élelmes ember voltam mindig. Amikor a front alatt nem volt pénz, akkor is gondoskodtam a családról.
– Hogyan lehetett ezt megtenni?
– Úgy, hogy a sógorommal éjszaka lementünk a nagyállomásra és lekenyereztük a román őrt. Adott aztán az nekünk egy csillébe babot, búzát. A sógoromat a sötétség meg a félelem még meg is tréfálta. Búza helyett zabot pakolt, s azt tolta haza a csillében”
