H. Szilasi Ágota: Bóna Kovács Károly életrajza

„… jön az idő, és lépései alatt elkopnak a gyönyörű emberarcok…”[1]

1890-es évek vége (1897. október 15.) – az időszak exponált.

A magyar társadalom átrétegződésének bonyolult, ellentmondásokkal teli, a keresztény tradíciók felbomlásával terhelt, de egyre inkább technizálódó, felgyorsult korszaka ez – az új, modern évszázad felé forduló bizakodó várakozás világháborúba torkolló tragikuma azonban már előre vetített.

Alig egy évvel léptük túl az 1896-os évet, mely év az elmúló évszázad és a közelgő 20. század magyar művészetét egyszerre szimbolizálja. Ez az optimizmustól sugárzó millenniumi ünnepségek esztendeje, mely nagymértékben élt a hivatalos képzőművészet valamennyi ágának reprezentációs kelléktárával, illetve ez a hazai táj és a hétköznapi ember felé forduló, az új festői kifejező eszközöket – plen-air – használó, intim bensőségességgel is telített nagybányai mozgalom zászlóbontásának éve. A historizáló-akadémizmus utolsó virágba borulása és a modern magyar művészet kezdetének találkozása – a tradíció és a korszerű felé fordulás kettősségének, együttes létezésének kibogozhatatlan csomósodása.

A helyszín pedig Salgótarján, egy akkor se nem falu, se nem város formátumú település, melyet a technikai fejlődés, jelesül az ahhoz elengedhetetlenül szükséges energiahordozó – a barnakőszén, a villamos energia, valamint az 1867 óta a területet Budapesttel összekötő vasútvonal, az ide települt nagyipar fejlesztett várossá. Rövid idő, mintegy fél évszázad alatt érett várossá a századfordulón az egyébként koraközépkorban benépesedett, nemesi várakkal ékesített hegycsúcsok közé zárt tarjáni völgyben rejtőző terület, mely a nagyipar érdekei következtében egységes település helyett különböző üzemek köré szerveződött részekből kapcsolódott össze. A Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság, a Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű, majd az öblösüveggyár területei között megbúvó falu 1922-ben nyerte el a városi rangot.[2] Valójában azonban sem infrastruktúrájában, sem a lakosság összetételében nem mutatott városias képet, de a kisszámú, elsősorban műszaki értelmiség mellett letelepedő művészek jelenléte már arról az igényről tájékoztat bennünket, hogy a polgárosodó város nem csak igényli a művészetet, hanem el is tudja tartani, megbízásokkal tudja ellátni képviselőit. S ők valóban megtettek mindent annak érdekében, hogy a várost fölemeljék. Ugyanakkor a korabeli városi elöljárók, az üzemek vezetői, a civil szervezetek, s a polgárok is magukénak érezték személyüket és műveiket: igyekeztek mecénásként viselkedni a legnemesebb értelemben. Mindez nem jelentett kevesebbet művészeik számára, mint szolid, de biztos egzisztenciát, a művészemberhez méltó, az alkotást is lehetővé tevő körülmények megteremtését, de legfőképpen ösztönző érdeklődéssel teli figyelmet. E közös lét Salgótarján szellemi életének kibontakozásához, a társadalom önszerveződéséből fakadó sok-sok érték létrehozásához, végül is a városias közösségi tudat kialakulásához – ezáltal a valódi várossá válás első lépéseinek megtételéhez – vezetett.

Az Osztrák-Magyar Monarchia csaknem egész területéről betelepülők, a gyorsan iparosodó Salgótarjánban munkát keresők között találjuk azt a Gömör megyei Osgyánból (ma Szlovákia) átköltözött családot is, melynek legkisebb gyermeke volt Károly, akkor Kovács Károly. Szobrász-festő-művésztanár lett belőle. Legfontosabb alkotásai, illetve szellemiségének kisugárzása ennek a városnak két világháború közötti történetéhez, illetve a közelben elterülő kis bányásztelepülés, Baglyasalja második világháború utáni évtizedeihez fűzik életét. Neve ennek az alighogy városi arculatot öltött településnek címkéje is lehetne, hiszen a művészet minden társadalom, minden közösség legkifinomultabb paradigmája.

Anyai nagyapja híres-neves szűcs volt, aki debreceni és békéscsabai juhászoknak saját tervezésű cifraszűröket készített. Apja – Kovács Károly – molnár volt. A kis vízimalmok első világháború alatt történő megszüntetése miatt vesztette el megélhetését Gömörben, ezért mint acélgyári ács keresett munkát Salgótarjánban.[3] Apai ágon nagyapjától, Kovács Urbántól, vagy dédapjától örökölte a „Jó” ragadványnévből – latinul „bóna”[4] – eredő előnevet, melyet művésznévként vett föl.[5] Salgótarjánban saját házukban laktak a Menház utcában.[6] Ebben a városban végezte el az elemi és a polgári iskolát; tanárai dicsérték szorgalmát, kézügyességét – faragásait és rajzait. Emlékeiben így élt ez az időszak: „Gyermekkorom a sokat emlegetett ’régi jó világ’ árnyékos oldalán telt. Házunk gyakori találkozó helye volt a kommunista életideálok felé törekvő ifjúságnak, mert a Bátyám, ki az 1918-19-es forradalomban aktív szerepet vitt, ismeretterjesztő előadásokat tartott. Én a művészet felé vágyó lelkülettel eljegyeztetve éreztem magam arra, hogy a munka himnuszának kifejezője legyek, az ecset és a véső segítségével…”[7] E visszaemlékezésből, melyen átüt a kor (1945) kötelezővé tett szellemisége, azt a lényegi momentumot kell kiszűrnünk, hogy már fiatal korában is a rajzolás kötötte le figyelmét igazán, – így a polgári elvégzése után, 1911-ben e vágyakkal telve hagyta el a szülői házat. Nővéréhez került Nyíregyházára, ahol a körülmények a technikai pálya felé irányították: kovácsmesterséget tanult. „A kisvasúthoz kerültem gyakornoknak… Megtanultam a vasra ráverni, otthon mozogtam a gépek között… Gerle nevű művezetőt lekarikíroztam, s büntetésből hetekig reszeltetett… A tenyerem véres hólyagokkal volt tele, de azért én csak rajzoltam, s talán a büntetéstől-reszeléstől erősödött meg bennem a vágy, minél előbb Pestre kerülni és tanulni.”[8] 1915-ben a fővárosba ment, ahol a MÁV Gépgyárban helyezkedett el, mint hadimunkás – albérletben lakott és alkalmi munkákból fedezte különböző magán rajziskolai tanulmányait. Éjjel dolgozott, nappal iskolába járt: „Az első tanítóm Koeris[9] Lajos rajztanár volt. Hangzatosan. Kinek iskolája volt a Práter utcában és én ott laktam a közelében. Gyakran vezetett arra az utam. Végre egy nap összeszedtem összes féltve őrzött rajzomat és beállítottam hozzá. Sőt be is iratkoztam biztatására. Képei nem tettek rám valami kedvező benyomást, de azért naponta nézegettem. S úgy találtam, hogy az akvarelljei között nagyon szépek vannak. Később mindennel megbarátkoztam. Szorgalmasan jártam hozzá, aszerint, hogy az időm engedte, este, vagy délután. De legtöbbször délután, mert a munkámat éjjel végeztem. Nehéz és fárasztó élet volt ez, de fiatalságom ereje képessé tett volna nem ilyen, hanem még sokkal nagyobb feladatokra is. Kétségtelenül hasznos volt a nála töltött idő, mert amit akkor tanultam, még mindig tudom, sőt hasznát veszem. A legegyszerűbb mértant és perspektívát, amit a piktúrában lépten-nyomon használunk, tőle tanultam. Többet nem, mert mint festőművész nem bírt lekötni. Tőle kerültem a háborús katonai életbe is, tehát amit tanultam, beválthattam.”[10]

A történelem, a szinte egész Európát feldúló háború, az ő életébe is beleszólt. 1918 márciusában besorozták. A kiképzés után a Történelmi csoporthoz osztották be, mint festőt,[11] s hamarosan a Magyar 25. gyalogezred losonci pótzászlóaljával az olasz hadszíntérre vitték. A „Dél-tiroli fronton… és sok kevésbé emlékezetes helyen fordultam meg. Imitt-amott tájrajzokat csináltam grafikusan. Rendszerint színezett tussal. Portrét rajzoltam, mert hisz tulajdonképpen az is volt a rendeltetésem, hogy a Hadtörténeti múzeum számára megrajzoljam a kitüntetetteket vagy esetleg az elesetteket fénykép után.”[12] Egész mappa gyűlt össze az ott készült rajzaiból, amelyből egy sem maradt meg; „mind elvesztek a forradalmi hazavonulásban”,[13] az osztrák határon elkobozták tőle.[14] A háború idején édesapja meghalt, így édesanyja (Kovacsik Borbála) szűkös jövedelméből nem tudta iskoláztatni.

Ismét Pesten telepedett le tehát, hiszen művészi fejlődése szempontjából ez a város jelentette a jövőt. „Hosszú ideig egy képet vagy egy szobrot csak a spontán érzéseim, benyomásaim szerint tudtam élvezni, igazi értékükről szó sem lehetett, az nem volt még kifejlődve bennem egyáltalán… szunnyadtak bennem, de helyesebben el voltak nyomva bennem azok az erők… Kissé furcsa, de úgy van, hogy 1915-ig, tehát 18 éves koromig Múzeumot nem láttam. Amikor Pestre jöttem, és a múzeumokat láthattam bizony igen elámultam – s talán Madarász[15] és Gyárfás[16] tették rám a legelső mély hatást. De nem úgy, hogy azzal a vággyal álltam volna előttük: én is így szeretnék festeni. Nem. Csak érzésben váltottak ki nagy hatást.”[17] Aztán végre, az első világégés után, és az 1919-es budapesti forradalmi eseményeket átélve,[18] 1920 januárjában már felnőttként felvételt nyert az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára. „Réti István és Kisfaludi Strobl Zsigmond növendéke voltam”[19] – írta önéletrajzában. Egy, a főiskola által 1940-ben, katonai ügyben kiadott igazolás még többet árul el tanulmányairól. Festő szakon végzett. Rétinél[20] heti húsz, illetve 36 órában négy éven át festészetet tanult. Strobl Zsigmond[21] szobrászművészhez egy éven keresztül járt és Lyka Károlytól[22] négy évig hallgatott művészettörténeti előadásokat.[23] A kor egyik legjelesebb szobrászművészének, Ligeti Miklósnak[24] műtermét is látogatta, ahol lehetősége volt szobrászi tanulmányait tovább mélyíteni.[25]

A művészek életútjának eseményeit felsorakoztatva a monográfusok rendszerint egy-két mondatban intézik el a képzésre vonatkozó adatokat. Ettől eddig tanult itt és itt, mesterei voltak… De mit jelentett Bóna Kovács Károly számára a főiskolai képzés, kiváltképp Réti István szellemisége, művészetről, művészetnevelésről vallott nézetei, vagy éppen a fiatal, erőteljes, lendületes művészetet képviselő Kisfaludi Strobl Zsigmond közelsége, Lyka Károly nagy tudása, szélsőségektől mentes művészetszemlélete, embersége, a főiskola irányításában pedig a szelídség mezében is törhetetlen elszántsága, erélye?

„Rétinél felvételiztem és nála is maradtam. Ez egy igen érdekes és értékes idő a számomra. Ezalatt a 2 és fél év alatt nagyon sokat fejlődtem. Bár az akadémia levegője nem a legajánlatosabb, mégis az én számomra egy felfrissítő hatást gyakorolt. Szőnyi, Deli, Pándi, Jeges, Parobek, Patkó, Abanovák voltak az idősb hangadók, és mi fiatalabb növendékek, ugyan még egy társaság volt előttünk: Rozgonyi, Heintz, Szovak (nem olvasható), Bánovszky, Goebel (aláhúzva), Mi: Szabó Pista, Gróf Jóska, Szerencsy Zoltán, Miklós J., Emánuel, Rauscher Gy.[26] és még mások, akik e pillanatban nem jutnak eszembe. – Továbbá az akadémián kívül is voltak ismerőseim, barátaim. Szenes Árpád, Ney, Barcsay Jenő[27]” – írta egy visszaemlékezésében.

Akkoriban Lyka Károly[28] művészettörténész volt a Főiskola rektora, kinek reformer gondolatai a képzést egészen új szellemiséggel itatták át. Munkájához segítségül hívta a hét éves főiskolai oktatói gyakorlattal rendelkező, a nagybányai szabadiskola elveit rendszerbe foglaló Réti István festőművészt, aki Lykával együtt már 1916-ban foglakozott a főiskolai reform alapelveivel. Szellemiekben a legbensőségesebb kapcsolat kötötte őket össze, és állandó eszmecserét folytattak arról, miként lehetne a főiskolai oktatást teljesen új alapokra helyezni.[29] A háború 1914-től teljesen szétzilálta az intézményt: a Főiskola székházát hadikórházzá alakították át, az anyagi támogatás eltörpült a kiadások mellett, sok tanszék tanár nélkül, és Szinyei Merse Pál[30] 1920-as halála után az egész iskola vezető nélkül maradt. A Lyka féle reformok: a rektori tanács intézményének kialakítása, a nagybányai körből odakerülő tanárok – Réti mellett Csók István, Vaszary János majd Glatz Oszkár és Rudnay Gyula –, az általuk képviselt modernebb, egészséges elvek, a diákok által nagy örömmel fogadott szabad tanárválasztás lehetősége, a művész- és a rajztanárképzés közös alapelvekre helyezése, a felvételi vizsga, és a részvizsgák bevezetése egy egységes művészeti kultúra kialakulását szolgálta.

Bóna Kovács Károly a Lyka-féle reformok bevezetésének kezdetén, a rendkívüli növendékek[31] között kezdte meg tanulmányait.

Rendkívüli hallgatóként azokat a művészjelölteket vették fel a főiskolára, akik nem rendelkeztek középfokú végzettséggel, de a felvételi vizsgán tehetségükről tanúbizonyságot tettek. A Lyka-féle reform egyik fontos eleme volt, hogy megkövetelte az érettségi bizonyítványt a főiskolára jelentkezőktől – csak a kivételes tehetségek esetében tekintettek el meglététől.[32] Az oktatás szempontjából nem volt különbség a rajztanárjelölt és művésznövendék, rendes és rendkívüli hallgató között, és csak művészi adottságokat felmutató fiatalt vettek fel a rajztanári szakra is. Mégis a rendkívüli hallgatók a képzés végeztével nem kaptak abszolutóriumot. Az osztályokban élő fej- és aktmodellek után dolgoztak a művésznövendékek. A figurális munka szombat kivételével a hét minden napján egész délelőtt folyt, az elméleti, illetve segítő gyakorlati tantárgyak órái délután voltak. Nyáron a főiskola két állandó művésztelepén – Kecskeméten és Miskolcon –, illetve alkalmilag szervezett művésztelepeken dolgoztak a hallgatók.[33]

Bóna Kovács mestere, Réti István e reformok megvalósításában elsőszámú támogatója volt Lyka Károlynak. Réti elmélyedő, boncolgató elméje, a művészet elméleti kérdéseivel is foglalkozó mentalitása mellett pedagógiai szenvedélyét is bele tudta oltani növendékeibe. Mint a nagybányai iskola teoretikusa és az első generáció jeles képviselője a főiskolán is a valóságot javasolta tanítványainak kiindulásul, s igyekezett őket a kész stílusok utánzásától visszatartani. Saját művein nem igazodott az akkor már divatossá vált párizsi avantgarde stílusirányzatok egyikéhez sem, hanem az átérzett bensőség volt az, amit festményein keresztül tanítványainak is ajánlott.[34]

Bóna Kovács az 1921-22-es tanév és az 1922-23-as tanév első félévének elvégzése után egy kisebb ösztöndíjat kapott.[35] Párizsba ment a Julian Akadémiára festészetet tanulni.

A két világháború közötti ellenséges közegben a magyar művészeti élet nem veszítette el a korábban igen sok szállal a külföldi művészethez kötődő kapcsolatait, de összességében zárkózottabbá és konzervatívabbá vált. Az elvesztett világháború utáni sokkot csak a 20-as évek közepére kezdte kiheverni. Olyan fontos művészeti központok kerültek más országok területére, mint például Nagybánya, valamint az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után sok progresszív művész kényszerült emigrációba. Bécs mellett Berlinben jött létre a legnagyobb magyar művészkolónia, de Weimarban, illetve Párizsban is többen letelepedtek. A kint dolgozók művészete azonban nem sok visszhangot keltett az anyaországban.

Az európai művészettel való kapcsolat fenntartásának egyik lehetősége volt – a felsőoktatási képzéshez szervesen illeszkedő, s azt mintegy betetőző –, a tehetséges diákok néhány hónaptól egy-két évig terjedő külföldi tanulmányútjainak rendszere. Ezt kiváltképp Klebelsberg Kunó[36] közoktatási miniszter szorgalmazta, aki a magyar tudósok és művészek nemzetközi tájékozottságának megalapozására 1927-től külön ösztöndíjrendszert is létrehozott.[37]

Az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola rektora, Lyka Károly a párizsi Magyar Királyi Nagykövetséghez írott ajánlásában 1923 januárjában tehát az alábbi mondatokkal indította útjára Kovács Károlyt: „Az Orsz. Magy. Kir. Képzőművészeti Főiskola ezennel bizonyítja, hogy Kovács Károly úr, e Főiskola rendes növendéke, művészeti tanulmányait Párizsban kívánja kiegészíteni, s mert szorgalmas és tehetséges növendékünknek ismerjük, melegen ajánljuk azoknak, akiket illet, hogy fentjelzett céljának elérését támogassák.”[38] A nagykövetség nemzetközi kapcsolatokért felelős ügyintézője (Végh) az alábbi szavakkal támogatta a fiatal művész kérelmét: „Kovács Károly Úr, aki Magyarországról jött, és a magyar Képzőművészeti Főiskola tanulója, bemutatta nekem a Képzőművészeti Főiskolára való felvételét kérelmező jelentkezési lapját. Van szerencsém Őt ajánlani, hogy tanulmányait folytathassa a párizsi Képzőművészeti Főiskolán (de l’Ècole des Beaux Arts). Remélem, hogy e kérés megfelelő támogatásra talál… A de l’Ècole des Beaux Arts igazgatójának 1923. március 8.”

Az École des Beaux-Arts-ra való felvételnél a tehetséget azonban megelőzte a magas szintű francia nyelvismeret, így a legtöbb Párizsba eljutó magyar festőnövendék magániskolákban tanult, vagy a kint élő befutott honfitársaknál keresett támogatást. Az egyik hely, ahol ebben az időben tanulni lehetett Párizsban a Rodolph Julian[39] által 1868-ban alapított akadémia volt. Julian főleg arcképeket és életképeket festett, de saját műveinél sokkal fontosabbá vált iskolája, ahová mindenünnen sereglettek a tanítványok. Viszonylag jó színvonalú iskola volt, ahol csekély tandíj ellenében élő modell után rajzolhattak és mintázhattak a növendékek, amit azután neves mesterek korrigáltak. Az Academie Julian a századfordulón játszotta a legjelentősebb szerepet, s itt tanult az a fiatal gárda is az 1890-es évek elején (Ferenczy Károly, Csók István, Iványi Grünwald Béla…), mely Magyarországon szép csendben megújította a festészetet a 20. század elején.[40]

Bóna Kovács Károly is végül a Julian Akadémiára nyert felvételt, ahol tandíjmentes növendék[41] volt. A festészet volt a szerelme, azért ment Párizsba, mert azt akart tanulni. Mégis elsősorban faszobrászatot és csontfaragást tanult, hiszen a szobrászat jóval jövedelmezőbb foglalkozásnak tűnt, mint a festészet. Önéletrajzi írása szerint Émile-Antoine Bouchard[42] és Paul Landowsky[43] voltak mesterei. Az ott töltött évek „nyomorúsággal átszőtt színességét”[44], az oktatás mikéntjét több fotó is felidézi a művész hagyatékában. Két bizonyítvány is azt jelzi, hogy a tudás, melyet ott megszerzett nem csupán aprópénzre volt váltható. Egyiket 1923. májusában adta ki a Travaux d’Art Louis Lambert Gránitcsiszoló Vállalat,[45] a másikat pedig 1926. február 20-án a J. Gay szobrászművész bronzminta készítő műhelye.[46] Gay-nál mint kiemelt szobrászművész dolgozott közel két éven át.[47]

A századfordulóra a francia irányzatok váltak az európai, és az amerikai művészet hangadójává, fő kiindulópontjává. Valamikor a rokokó évtizedeiben ragadta magához Franciaország a nagy riválisokkal, Angliával és Németországgal, valamint az akkor már erejét vesztett Olaszországgal szemben a művészeti élet vezető szerepét, és korszakunkra szinte egyeduralkodóvá vált. Minden művész oda kívánkozott, hogy feltöltekezzen azzal a szellemiséggel, ami csak Párizsban volt érzékelhető. Ez a város teljesen új közeget jelentett főleg a Közép-Európából oda érkező fiatalok számára: más építészeti dimenziókat, más élettempót, s valamiféle különleges bohém világot. Így hamarosan a magyar művészek is Róma, Bécs és München… akadémiái után inkább Párizs szabadiskoláiban, művészcsoportosulásaiban keresték az inspirációt. Valójában az 1889-es világkiállítás után lett a magyar festőnövendékek kötelező Mekkájává. Az 1900-as világkiállítás utáni robbanásszerű változás pedig nem csak az akadémizmus tagadásává, hanem már az impresszionizmust is meghaladni kívánó új irányzatok – fauvizmus, expresszionizmus, kubizmus, dadaizmus, szürrealizmus… – elindítójává vált. A különböző „izmusokkal” nevesített forrongó időszak azonban az 1920-as évekre megnyugodni látszott. A háború okozta traumák után egyre többen az egyszerűségre törekedtek a természetes, a valóság tanulmányozásából és a klasszikus festői hagyományokból táplálkozó műveiken.

Bóna Kovács Károly szobrászatára is elsősorban Antoine Bourdelle[48] impresszionizmussal szembehelyezkedő klasszikus idealista szemlélete hatott, kinek az Academia Grande Saumiére-ben feltehetően tanítványa is volt.[49] A lekerekített, finom ívelésű formák mellett azonban felfedezhetőek stílusában a leegyszerűsítés, a stilizálás elemei is, melyek az egész Európa művészetét több évtizeden keresztül meghatározó szecesszió formavilágát idézik. De a hagyatékában fellelhető világos tónusú, felszabadult színvilágú, a festészet szeretetéről és magas fokú műveléséről tanúskodó párizsi városképei, a cèzanne-i korai kubizmus reminiszcenciáit, lenyomatait hordozzák nem kevés magyaros, a Nyolcak művészetéhez közelítő megoldással keveredve. Párizsi évei alatt már egy kis műtermet is fenntartott a Rue Boulard-on,[50] s a műkereskedőkön keresztül eladott munkáiból némi jövedelemre is szert tett.[51] Ez volt az az időszak, amikor a forrongó európai művészeti élethez, a legmodernebb gondolkodási formákhoz a legközelebb került, s amikor szemlélete a legfrissebb volt.

Szülővárosa azonban már ezekben az években számon tartotta művész fiát, s 1926-ban megbízást adott számára a római katolikus templom Szent József oltárának elkészítésére. A mintegy három évi párizsi tartózkodás után édesanyja levélben értesítette arról, hogy megkaphatná ezt a megbízást. Sietve jött haza, úgy gondolta, hogy addig itthon marad, amíg az oltárépítmény el nem készül.

A déli római katolikus plébánia templom – ma főplébánia – a régi falu árpád-kori templomának helyén barokk stílusban épült a 18. században. Az egytornyos szokványos barokk templomot a gyülekezet számának gyarapodása miatt többször bővítették, és berendezését, díszítését is többször felújították. A zagyvai születésű Bátki József,[52] aki Róth Miksa szecessziós stílusirányzatot követő üvegtervező műhelyében is dolgozott, 1923-ban kapott megrendelést a főoltár elkészítésére, majd a keleti oldalszentély üvegablakainak megtervezésére (1927).

A Bóna Kovács tervei alapján készült öt és fél méter magas fa oltárszekrény szentélyfülkéjébe állított Szent József szobrot Leo Miller osztrák akadémikus szobrász készítette letisztult neoreneszánsz stílusban, az asztalos munkák Bóna Kovács által megszabott formában való elvégzését pedig Makrai István asztalosmesterre bízták.[53] Az oltár építménye szintén a reneszánszos architektúrát követi finom plasztikájú pilaszter-fejezeteivel, egyenes párkányzatával és a félköríves záródású, két kis térdelő angyalt keretező oromdíszével. A Szent József szobor posztamensében elhelyezett tabernákulum körtefából faragott ajtaját azonban egy szokatlan kivágatú keresztre feszített Krisztus alak tölti ki. A csak az előrecsukló fejre, az elgyötört arcra és az oldalsebre koncentráló kompozíció emberközelbe hozza a feláldozott istenfiát. Az oltár egészét nyugalom, megbékélés hatja át, melybe csupán ez a Krisztus-megformálás visz némi feszültséget.

Két év múlva, az oltár elkészülte után, Bóna visszatért Franciaországba, bár itthonléte alkalmával már felvetődött egy Kálvária építésének a terve is. A kivitelezéshez szükséges pénz hiányában azonban komoly tárgyalásokat nem kezdeményeztek, bár a tervek elkészültek. Erről tanúskodik két akvarellvázlat 1928. márciusi 12-i datálással, melyet Bóna még itthon, Salgótarjánban szignált. Hamarosan mégis levelet kapott Párizsban, melyben értesült arról, hogy Salgótarján városa szeretné a Kálváriát felépíteni, és ehhez az ő konkrét terveit kérni. Ez a hívás volt az, mely külföldi tanulmányainak befejezésére késztette, és végleg haza hozta. Az a gondolat, hogy Párizsban minden szép és művészi megtalálható, de fiatal szülővárosában,[54] Salgótarjánban egyetlen szobor sincs, hazahozta.[55]

A Meszes hegyre felvezető Kálvária egyik vázlata a hegy beépítésének tervét, a másik pedig a klasszikus egyszerűséggel tervezett kis kálváriakápolna homloknézetét és alaprajzát, valamint az egy-egy domborművet keretező stációépítményt ábrázolja táji háttérrel. A kápolna és a stációk hasonló megformálású építészeti elemei – kosáríves záródás, laternával ékesített lezárás – fogják egységbe az együttest. A kápolna árkádívekkel három részre tagolt homlokzatán középső félköríves záródású fülkében Krisztus keresztfáról való levételének jelenete látható a két lator keresztre feszített, megtört teste között.

Felállításra került a tizenkét reliefet tartalmazó stáció, a klasszicizáló finom ívek helyett a kor ízlésének jobban megfelelő geometrizáló építménnyel, valamint elkészült a stációk indításánál kialakított barlangban az életnagyságúnál nagyobb alakokat formáló szoborcsoport is, mely a visszaemlékezések szerint Szent István korona felajánlását mintázta.[56]

Az országfelajánlás témája fokozatosan alakult ki az évszázadok során, elsősorban a bibliai Háromkirályok ikonográfiai kerettéma[57] egyik különleges magyarországi variánsaként a Szent István életét feldolgozó legendák[58] nyomán. Magának a Szent Koronának, mint a Magyar Királyság legsajátosabb szimbólumának testamentumként való ünnepélyes átadása, azaz a korona felajánlás a Boldogasszony részére a 16. század közepén fogalmazódott meg határozottan a magyar művészetben. Elsősorban az újkori irodalomban,[59] illetve az iskoladrámákban, majd a 17. század első felében egyes kutatók szerint először az oltárszobrászatban,[60] mások szerint pedig minden bizonnyal a kisgrafikában.[61] A festészetben is népszerűvé váló téma csúcspontját a 18. századi barokk művészetben érte el. Olyan kitűnő festők művei között is megtalálható, mint Franz Anton Maulbertsch, de még a falusi mesterek népies ízű, cégérre emlékeztető templomi zászlófestményeinek is gyakori témája volt, valamint kedvelt maradt a 19. századi történeti festészetben is.[62] Az országfelajánlás képzőművészeti ábrázolása tehát akkor vált népszerűvé, amikor a török uralom után az ország területeinek visszaszerzése és folyamatos politikai újjáalakítása fontos feladatként hárult az ország királyára.[63] A Szent Korona tisztelete, a Szűzanyának, Magyarország védőszentjének történő felajánlása, ezáltal az ország Mária oltalmába helyezése a trianoni békeszerződés által megcsonkított Magyarországon ismét fontos szimbólummá vált, különösen szent királyunk halálának 900. évfordulójához kötődően 1938-ban.[64]

Hogy Bóna Kovács Károly szobrának milyen lehetett a kompozíciója, arra a kiforrott előképek sorából következtetni tudunk. Szent István az oltár előtt térdel (vagy áll), melyen a király fölé emelkedve a gyermek Jézussal karján Mária trónol, esetleg felhőkön lebegve fordul az első magyar király felé. A magyar Szent Korona, olykor a jogar és az országalma is egy párnára fektetve nyugszik az oltáron, illetve a földön, vagy István kezében tartva felnyújtja azt a Szent Szűzhöz. A királyi jelvények ilyen ünnepélyes elhelyezése azok fontos szerepét, szimbolikus jelentőségét emelik ki.

A salgótarjáni Kálvária lezárásaként a Meszes hegy tetejére tervezett kápolna felépítése elmaradt, helyére a Golgota hegyét, s a keresztre feszítés, így általa a feltámadás-megváltás misztériumát szimbolizáló három kereszt került. Kápolna hiányában az egyházi szertartásokat, a miséket – kegyhely lévén – a stációk indításánál lévő, Szent István koronafelajánlását ábrázoló szoborcsoportját rejtő szikla üregében tartották, melynek bejárata a régi történelmi Magyarországot mintázta.[65]

A Munka című helyi folyóirat 1943. május 29-i száma közölte a hírt arról, hogy átadták a Bóna Kovács Károly által 1928-ban tervezett, majd kivitelezett Kálváriát. Néhány évig állhatott csupán az együttes és szolgálhatott a hívek számára zarándokhelyül, mert nem sokkal 1945 után a szoborcsoportot megsemmisítették.[66] Szent István és a Nagyboldogasszony szobra egy, a városi tanács 1989-es irataiban fellelhető válaszlevél szerint is – melyben mint irredenta alkotást aposztrofálták – az 1945 és 1953 közötti időszakban rongálódott meg. Valamikor elkerült helyéről, de hogy hová, arra még a levél keltezésekor élő városgazda sem tudta megadni a választ. A Kálvária építményeit, stációit lassan körbeszőtte, betakarta a burjánzó növényzet. Az életveszélyessé vált sziklaüreget is befalazták az 1960-as évek végén, így szinte csak sejteni lehet, hogy hol kezdődött az út, mely a hegy tetejére, az üdvözülés helyére vezetett.

Bóna Kovács Károly Párizsból hazatérve, 1929-30-ban befejezte főiskolai tanulmányait.[67] Végzett művészként Salgótarjánban telepedett le; édesanyjával, majd feleségével (Mánczos Irén – iparművész)[68] a Menház utcai szülőházában élt. Évről évre egyre több megrendeléshez jutott: kezdetben portrékat festett és mintázott, a polgármesteri hivatal megrendelésére elkészítette Vass József[69] domborművét (1931) valamint az egészségház homlokzatának épületszobrászati díszítését (1932), de már ekkor megkapta a város megrendelését a 25. losonci gyalogezred emléktáblájának elkészítésére. A 25-ös ezred emléktáblája – mely ezrednek maga is tagja volt – 1932-ben készült el.[70]

„A szobrászművészekre ebben az időszakban, mint szomorú újdonság, tömeges munka elvégzése várt: a hősi emlékek végeláthatatlan sora. A legkisebb község is igyekezett a háborúban elesett fiai emlékét kisebb-nagyobb emlékszoborral megtisztelni” – írta Lyka Károly a két világháború festészetéről szóló, visszaemlékezésszerű művében.[71] 1917-ben, amikor még naponta indultak katonavonatok a harctérre már százezrek nyugodtak katonai temetőkben vagy éppen jeltelen sírokban. Itthon szobrokat állítottak emlékükre, melyet a belügyminiszter rendelete is szorgalmazott. Mecénásaik városi, falusi intézmények, egyesületek, szövetségek, egyházközségek voltak. Megrendeléseikben a közízlést formálták meg s hordozták a kor eklektikus emlékműszobrászatának valamennyi betegségét. A „Magyar Művészet” című folyóirat 1925-ben megjelent értékelése szerint mégis „…egy tanulság kialakult az akció során, hogy bármennyire elítélik sokan a többféle alakban megismétlődő katonákat, a nép a hősi emlékben mégis a ’katonát’ akarja látni: a maga fiát, apját, urát, ennek a rettenetes kornak a tragikus héroszát.”[72] Névtelen falusi és kisvárosi kőfaragók, divatos városi sírkövesek, de fiatal és befutott szobrászok is vállalkoztak erre a feladatra. Ez az egyik oka annak, hogy az első világháborús emlékművek művészettörténetünk mostohagyermekei, s az utókor is leginkább a miniszteri pressziót és Lyka Károly megjegyzését emeli ki velük kapcsolatban, miszerint: „hősi emlékművek készítésére boldog-boldogtalan vállalkozott, különösen vidéken. Annyi méltatlan, silány gyártmány készült országszerte, hogy a kormány végül külön bizottságot alakított a kontárok ellen való védekezés céljából…”[73] Pedig kísérői életünknek, a legkisebb faluban is megtalálhatóak, és leginkább a közösségi emlékezés megjelenítői.

Bóna Kovács számára 1929-ben érkezett a felkérés, miután a 25-ös gyalogezred tagjainak összejövetelén Básthy László üveggyári tisztviselő javaslatára a „kegyelet teljes ügyet köteles szeretettel” felkarolva, az életben maradtak emléket kívántak állítani hétezer halott bajtársuknak. A „Munka” című újság 1929. november 10-i számában Dr. Tibor Sándor által közzétett felhívás szerint mindazokat várták a városháza dísztermében, akik az ügy érdekében tevőlegesen kívántak segítséget nyújtani. Létre is jött az intéző bizottság, mely megszervezte az országos gyűjtést.[74]

A zöld hajtókás és fehér gombos egyenruhájáról felismerhető ezredet 1672-ben alapították. Kétszáz éves fennállása alatt a Habsburgok legtöbb háborújában részt vett: katonái harcoltak a török ellen Buda visszavívásánál, Belgrád alatt, majd a napóleoni háborúban, de az olasz egységmozgalom ellen is. Az ezredtörzset 1883-ban helyezték át Losoncra és ekkor került hadkiegészítési körzetébe Salgótarján is.[75]

Mivel a trianoni szerződés (1920) után Losonc már nem tartozott Magyarországhoz, a legközelebbi városban, Salgótarjánban kívánták az életben maradtak felállíttatni az emlékművet bajtársaik emlékére. Bóna Kovács Károly 1931 szeptemberében több tervet is bemutatott a bíráló bizottságnak.

Három féle gondolatmenet olvasható ki a ránk maradt vázlatokból. Az egyik rajzon egy emléktábla foglalja el a felület nagy résztét, benne az emlékező felirattal. Két oldalán egy-egy sisakos-puskás katona tiszteleg a tábla alatt fekvő, az ezredzászlóval letakart halott bajtársuk előtt. E kompozíció variánsát agyagmodellben is elkészítette Bóna Kovács. Ezen, az emléktábla bal oldalán egy katona emeli fel sebesült társát, jobb oldalán pedig egy kisgyereket kísérő, magyar ruhába öltözött nő helyez koszorút a halott katona fejéhez.

E statikus kompozícióval ellentétben a másik, mozgalmasabb változat már erősebben kapcsolódik az aktuális revíziós gondolatokhoz, illetve a nemzethalál tragikumának szimbólumrendszeréhez: nem pusztán a harcban elesett katonákra, hanem Magyarország első világháborús vereségét megaláztatássá fokozó feldarabolására is emlékezve. Az egyik rajzon egy, a magyar hazát, annak erejét, akaratát, szabadságát jelképező, de nyilakkal súlyosan megsebzett oroszlán haldoklik, mellette azonban a koronás magyar címer sértetlenül díszlik. E kompozíciós megoldás variánsán egy lendületes mozdulattal íját felhúzó honfoglaló harcos védelmezi a haldokló oroszlánt a fenyegető veszedelemtől.

E pesszimista, ám annál inkább patetikus hangvétel helyett a bíráló bizottság is a jövő felé optimistábban tekintő harmadik variációra szavazott. Az 1925-ben létrehozott Magyar Országos Képzőművészeti Tanács irányítása alatt működött a Hősi Emlékműveket Bíráló Bizottság, amelyhez jóváhagyásra be kellett küldeni a terveket. A tervek bírálati szempontjai közül kiemelhető, hogy a művek felfogásában nem a gyászt, hanem a hősi lendület érzékeltetését preferálták már a 20-as évek második felétől, – tehát a műnek lelkesítőnek kellett lennie.[76]

E harmadik kompozíciós vázlatból is két változat maradt ránk Bóna hagyatékában: az egyiken a földre hanyatló sebesült zászlóvivőtől fiatal bajtársa veszi át és viszi tovább a csapatzászlót, miközben kürtjét fújva támadásra buzdítja a többieket. A háttérből felsejlő halvány sziluettjükből kivehető, hogy a magyar történelem három dicsőséges korszakából – honfoglalás, középkor, szabadságharc – megidézett katonákat formáznak, a múlt és a jelen kapcsolatának folytonosságát példázandó.[77] Ezt a variációt később, a várpalotai hősi emlék győztes pályamunkáján felhasználta a lovas emlékmű tervének talapzatán. A trombitát fújó, harci jelet harsogó, zászlót tartó katona alakja pedig visszatér az ózdi hősi emlékművön is.

A sebesült katona földre lerogyó alakja a 19. századi történeti festészet és szobrászat egyik gyakori figurája volt, mely antik példákra nyúlik vissza. Elsősorban Petőfi Sándor feltételezett halálához, s egyben hazaszeretetéhez, s áttételesen az 1848-49-es forradalom és szabadságharc dicsőségéhez, majdan véres elfojtásához kötött toposzként jelent meg. Izsó Miklós 1864-ben formázott szobra, illetve Madarász Viktor 1875-ös és 1906-os festménye ültette be a köztudatba ezt a gesztust, s általa immár nem csak nemesek személyesítették meg a nemzet hőseit, hanem a nép egyszerű fiai is. Akár névtelen hős is, miképpen Izsó Miklós másik, 1875-ben készített kis szobra példázza (Haldokló honvéd). Hiszen „ez az a halál, melyből biztos a feltámadás, mert csak az egyes küzdők esnek el, de a név, melyért örömmel vesztek el írva marad a zászlón…”[78] – írta a „Vasárnapi Újság” már 1870-ben. E felfogás öröklődött át a 20. század emlékműszobrászatába,[79] így Bóna Kovács Károly több első világháborús emlékművébe is.

A „Munka” 1931. szeptember 26-i számában megjelent tudósítás szerint azonban a megvalósításra kiválasztott variáció a géniuszos terv lett, amit a budapesti szakértők is ajánlottak. Ezen az átlós szerkezetű kompozíción a sebesült, elesett zászlóvivő átkerült a kompozíció bal oldalára, a zászlót átvevő, rohamra induló fiatal katonát pedig a szabadság szárnyas géniusza vezeti bajtársát átlépve előre, tovább a csatában. Ekkor már az emléktábla helyét is kijelölték a déli római katolikus templom főút mellett magasodó, 1931 nyarán elkészült támfalában.

Rajzi vonatkozásban a megvalósult variáció vázlata a legkidolgozottabb és kompozíciós szempontból is a legérettebb. A jobbról balra mozgó figurák erőteljes, sodró mozgása[80] szoros kapcsolatot mutat François Rude[81] Arc de Triomphe-on lévő Marseillaise (1832) című romantikus pátosszal telített allegorizáló párizsi domborművével, melyen a görögös ruházatú harcias nőalak viharzó, előre mutató mozdulattal hívja harcba az alatta csoportban tömörülő fiatalabb és öregebb férfiakat. Ezen a reliefen a mozgás szenvedélyes lendülete még Eugéne Delacroix[82]: A Szabadság a barikádra vezeti a népet (1830) című olajfestményét is felülmúlja. Delacroix művét szintén meg kell említenünk a Bóna Kovács által ismert előképek között, hiszen a magasra emelt zászló, a félig ruhátlan nőalak és a földre lehanyatló sebesült, valamint a rajta túllépő, szinte önkívületben tovább harcoló gesztus Bóna Kovács kompozícióján is fontos elem. E száz évvel korábbról örökölt romantikus hevületen, patetikus hangvételen, az allegorizáló tartalmon nem kell csodálkoznunk, hiszen e fogások alkalmazása korszakunk emlékműszobrászatára, még a legnagyobb mesterek művészetében is jellemző volt.

A szénvázlat és az elkészült dombormű között azonban van némi eltérés: a figurák kevésbé töltik ki az adott felületet, és a felirat is kikerült a kompozíció teréből; a katonák ruházatának illetve a géniusz szárnyának és a testét borító drapériának apró részleteiben is történt némi módosulás. Ezen apró változtatások még tovább fokozták plaszticitását, így az előre törő mozgás lendületességét, optimizmusát.

Az emléktábla elkészítéséhez jelentős összeggel járult hozzá a Bécsben élő Lehár Ferenc[83] zeneszerző, aki megírta a 25-ösök indulóját is, mely elhangzott a salgótarjáni Ipartestület termeiben 1932. január 30-án megrendezett összejövetelen. 1932 februárjában már megtekinthető volt az emléktábla agyagmintája, mely mély benyomást gyakorolt az emlékműbizottság tagjaira „…elannyira, hogy az az óhaj fejeződött ki, hogy a sikerült és valóban művészi relief a műkőtervezet helyett méltán megérdemelné a bronzöntést.”[84] Hiszen az emlékmű minél maradandóbb anyagból – márvány, bronz – készül, annál inkább a változatlanságot, az örökkévalóságot célozza, illetve annál méltóbban épül be az általa közvetített korszak eszmeisége, aktuális történelme a kulturális emlékezetbe. Ezt a tervet azonban a magas költségek miatt végül a megrendelőknek el kellett vetniük. Április végére készült el a műkő emléktábla, amely oly nehéz volt, hogy csak az acélgyárból kölcsönzött csigák segítségével lehetett kiemelni Bóna Kovács Károly házából, s mint egy szemtanú beszámolt róla: a szobrászművész házának oldalát szét kellett szedni, hogy a hatalmas alkotás elszállítható legyen.[85]

Az emléktábla felavatására, leleplezésére József főherceg altábornagyot[86] kérték fel az emlékbizottság tagjai, aki elfogadta a felkérést, de elfoglaltsága miatt az ünnepség június 5-re tervezett időpontját június 19-re kellett módosítani. Az ünnepségsorozat mégis június 4-én kezdődött, mert a szervezők ekkorra hívták meg Csortos Gyula[87] színművészt, aki Zilahy Lajos[88] Tábornok című darabjának főszerepét játszotta volna. A neves színész azonban nem érkezett meg, ettől függetlenül a helyi műkedvelők által előadott darab nagy sikert aratott. Június 19-én az emléktábla avatására felvonult a vármegye és a város egész vezetősége. Soldos Béla főispán és Dr. Förster Kálmán polgármester mellett Salgótarján országgyűlési képviselője,[89] a főszolgabíró,[90] a gyárak képviselői és még sok jeles személyiség volt jelen, de ott voltak a 25-ös ezred katonái, illetve a rengeteg érdeklődő között az elesettek hozzátartozói is. József főherceg avatási beszédében hangsúlyozta az ezred hősiességét saját fronttapasztalatai alapján, majd az aktuális revíziós gondolatokat fejtette ki. Ezután az ezred hívó kürtjelére lehullott a lepel az emléktábláról, melynek felirata: „A losonczi volt 25-ös hősi halottak emlékére emelte a bajtársi kegyelet. 1932. – Mi elestünk, de él az eszme, a feltámadás nincs már messze!”[91] Az ünnepség záróakkordjaként a helyi katonai alakulatok, a lövészegylet, a cserkészek és a leventék díszfelvonulása következett a 25-ösök parancsnokának[92] vezetésével.[93]

A 25-ösök emléktáblájának története ezzel nem ért véget, hiszen egyfajta tartalmi átstrukturálódáson ment keresztül az 1970-es években, amikor is eredeti helyéről elmozdítva a városi köztemetőbe helyezték át.

Manapság, amikor az emlékmű áthelyezések, netalántán indulati elemeket is tartalmazó – szimbolikus tettként is értelmezhető – szobordöntések újabb időszakát éljük, megszaporodtak a történészi kutatások ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban. Az emlékművek, mint korszakok eszmeiségét hordozó szimbólumok az emlékezés olyan célzott alkotásai, amelyek függetlenedve a művész egyéniségétől elsősorban egy-egy történelmi személy, esemény, eszme, illetve ezáltal valamely korszak egészének magasztalására öltenek tárgyiasult formát. Ezeket a szobrokat a művész korántsem autonóm módon alkotta, igazi formálójuk ugyanis elsősorban a megrendelő. A művészek mögött a köztéri alkotások létrejöttekor ugyanis minden időben ott álltak a nyilvánosság szereplői, illetve a hatalom képviselői. Mivel a társadalmi nyilvánosság részét alkotják, az aktuális történelemképet tükrözik, ezért fennmaradásuk az éppen aktuális hatalom tolarenciájának függvénye, egyszersmind magabiztosságának mércéje.[94] Hiszen éppen az aktuális hivatalos politika ellenében társadalmi kezdeményezésre a szobroknál zajló megemlékezések, ceremóniák jelzésértékűek lehetnek.

A (művészet)történész a művet elsősorban létrejöttének pillanatához kapcsolja, elkészültének közegébe illeszti, majd a jelenkor felé terjedő időben tárja fel a koronként rárakódó értelmezéseket,[95] hiszen az emlékmű funkciójából adódik, hogy ugyan a múltról beszél, de mindig az aktuális jelenhez viszonyulva szólal meg. S ebben az aspektusában kerülhet sor szélsőséges esetben az emlékmű elpusztítására, jobb esetben eredeti üzenetének átkódolására, vagy semlegesítésére. Országunkban ezt a jelenséget a történelmi törések, olykor traumák elviselésének egyfajta védekezési mechanizmusaként értékelhetjük. Gondoljunk csak éppen az első világháború halottai előtt tisztelgő emlékművek – annak honvédő háborúból intervenciós reakcióvá való nyilvánítása révén – feledésre ítéltetésére, tartalmi sokszínűségének tudatos kilúgozására, helyüknek célzatos elfoglalására.[96] Ezzel az állapottal, a „megsemmisítésre ítélt múltinformációk”[97] csendes jelenlevőségével, illetve előkerülésével – lassan száz év elteltével is – nehezen tudunk mit kezdeni.

Az egykori felállítók számára oly magasztos tartalommal rendelkező, de a helyéről kiszakított 25-ösök emléktáblájának históriájára rárétegződött az egész 20. század történelme, valamint az emlékezők halottak-napi gyertyáinak megcsurgott viasza. Így számunkra nem csupán az első világháború szomorú eseményeiről beszél, hanem a nehezen megélt 20-as 30-as évek következő háborúba torkolló keserűségéről, illetve a század második feléről, mely ezt az időszakot mereven elutasította… megérteni sohasem akarta.[98]

E lezáró gondolatok persze bevezetőül is szolgálhatnak Bóna Kovács Károly következő, nagy városi megbízásához, Báthory István egészalakos köztéri emlékszobrának történetéhez, melyet 1933. november 5-én lepleztek le.

A művészet valamennyi terméke közül tehát az emlékmű az, amely a nemzeti identitástudat kifejezőjeként talán a legszorosabban és legközvetlenebbül kapcsolódik ahhoz a társadalomhoz, amelynek igényéből, anyagi eszközeiből és eszméinek kifejezésére, propagálására létrejött. Ezért joggal tekinthetjük a társadalom és a művész közös produktumának, olyan közös alkotásnak, amelyben a művész gyakran a kivitelező kissé illusztratív szerepébe kényszerül.[99] A 19. század második felében jött létre hazánkban ez a műfaj, s ebben az időben alakultak ki azok a keretek, intézményesített formák is, amelyek az emlékművek keletkezésében, megvalósulásában gyakran a művésznél is döntőbb szerepet játszottak: a szoborbizottságok, a zsűrik és a pályázatok, melyek működési mechanizmusa éppen a 20. század első évtizedeiben vált meghatározóvá.[100]

Báthory István (1533-1586) – erdélyi fejedelem és a lengyel köznemesség által megválasztott király – születésének 400. évfordulójára országos ünnepségsorozatot rendeztek. Még 1931 januárjában indult el a kezdeményezés, hogy ezt az évfordulót méltóképpen ünnepelje meg az ország. A lengyel-magyar egyesület ülésén az eredeti indítvány egy budapesti emlékszobor felállítását szorgalmazta. A tervezett ünnepségsorozat jelentőségét mutatja, hogy az Országos Báthory István Emlékbizottságnak 150 tagja volt, mely jeles személyiségekből létrejött társaság Lukács György[101] nyugalmazott kultuszminisztert választotta elnökévé. A vidéki ünnepségek egyik színhelye Salgótarján volt, mivel itt állomásozott az egyetlen róla elnevezett, 7-es számot viselő magyar királyi kerékpáros honvédzászlóalj.[102]

Lukács György, az emlékbizottság elnöke 1932. augusztus 10-én kelt levelében kérte fel Dr. Förster Kálmánt, Salgótarján város polgármesterét arra, hogy legyen a helyi ünnepségsorozat felelőse.[103] Az ünnepség gondolatát a polgármester készséggel magáévá tette, de felvetette annak lehetőségét, hogy a Báthory szobrot[104] Salgótarjánban kéne felállítani annak érdekében, hogy így „a vidék is részesülne maradandó emlékben, mert saját erőnkből erre képesek nem vagyunk”.[105]

Az ünnepségsorozat fontossága a kisantant ellenséges gyűrűjébe zárt Magyarország lengyelek irányában évszázadokra visszatekintő baráti kapcsolatában gyökerezett. Lukács György az alábbiakban emelte ki az esemény fontosságát: „400 éve annak, hogy Báthori István Erdély dicsőséges fejedelme, a lengyelek legnagyobb királya meglátta a napvilágot, hogy azután értékes életével két nemzet történelmének szabjon irányt. Mi magyarok… nem csak azért elevenítjük fel emlékét, mert a vérünkből való vért tiszteljük,… hanem elsősorban azért, mert hazánk mostani szomorú helyzetében nem tudunk ellenállni az ő dicsőséges emlékének… Midőn Magyarország részekre tagoltan három külön uralom alá tartozott… Báthori István nem csak, hogy megőrizte a maga hazája integritását, hanem az ő uralkodása a lengyel nemzet újjáéledését jelentette… Buzdítást merítünk emlékezetéből arra, hogy rendületlenül folytassuk küzdelmünket a világegyetem leggyönyörűbb földrajzi és gazdasági szépségét alkotó 1000 éves Magyarország visszaállításáért.”[106]

A korabeli magyar közvéleményt és a hivatalos politikát aligha lehet azért hibáztatni, hogy az ezeréves történelmi keretek felbomlását sokkhatásként élte meg. Aligha lehet elmarasztalni azért, hogy nem nyugodott bele a sok évszázados együttélés révén szerves egységgé vált haza korabeli ésszel felfoghatatlanul durva amputálásába, a nagy térségeket szerencsésen összekapcsoló mezőgazdasági és ipari munkamegosztás szétrombolásába, a pénzügyi rendszer szétzilálásába, a családi és rokoni kapcsolatok ápolásának megbénításába, a nemzet határokon túlra került részeinek idegen államok általi erőszakos asszimilálásába.[107] A békés revízió programjának egyik elemeként kell értékelnünk a Báthory emlékszobor felállítását, és a felállítást megelőző rendezvénysorozatot is.

A Báthory István Salgótarjáni Szoborbizottság megalakulásán, 1933. május 20-án, a város több jeles hölgye és ura jelen volt, akik közül kiemelendő Dr. Förster Kálmán polgármester és felesége, Dr. Dornyai Béla természetkutató-gimnáziumi tanár és Fayl Frigyes[108] festőművész-gimnáziumi rajztanár. Jelen voltak az Országos Báthory Emlékbizottság küldöttei is. Ekkorra már tisztázódott, hogy a szobor a honvédlaktanya előtti téren kerül felállításra, és az is, hogy ez az esemény a „város intern ügye, e tekintetben a helyi szoborbizottság teljesen önállóan jár el és a központ csupán csak segítő szerepet kíván betölteni…”[109] Többek hozzászólásával a készítendő szobor minőségéről folyt élénk vita, melynek eredményeként felkérte a bizottság a jelen lévő Bóna Kovács Károlyt, hogy „két hét alatt készítsen különböző skicceket és a különböző anyagok figyelembevételével készítsen költségvetéseket és bocsássa a bizottság rendelkezésére.”[110] Megalakult a tizennégy tagú műbíráló bizottság is azzal a kikötéssel, hogy esetleg a későbbiekben kibővíthető lesz.

Bóna Kovács Károly alábbi levelében a következő tervajánlatot tette:

„Tekintetes Báthori I. Emlékmű Bizottság.

H.

Vanszerencsém közölni a Tekintetes Emlékmű Bizottsággal, hogy a mellékelt vázlatok szerinti elgondolásban, vagy ezek munkáit meg nem haladó formában – Fagyálló fehéres siroki kőből – kétméteres méretben az alakot és a mű faragott részeit u.m. címer, márványtábla aranyozott betűkkel –

Elkészítem 900. azaz kilencszáz Pengőért. A talapzat elkészítése és a felállítás körüli munkák a márványtábla és a címer elhelyezésén kívül a bizottságot terheli.

Maradok a Tekintetes Emlékmű Bizottságnak

Hazafias tisztelettel híve

Salgótarján 1933 III/11én

B Kovács Károly”[111]

A bíráló bizottság június 19-re kapott meghívást Bóna Kovács Károly műtermébe, az elkészített modell megszemlélésére. A teljes alakot formázó makett és az eredeti nagyságban gipszből kiöntött mellszobor megtekintését fényképen is megörökítették. Az első elgondolással szemben, melyen lobogó köpenyben hősies gesztussal rántja elő kardját a figura és bal kezében a párnára helyezett Szent Koronát tartja,[112] statikusabb, nyugodtabb, a 16-17. századi főúri ősgalériák mintájára készült hosszú köpenyes, méltóságteljes alakot formált a makett. A mű előképének tekinthető M. Kober 1583-ban készült egészalakos olajképe,[113] illetve Báthory István miniatűr viaszportréja[114] és pecsétnyomata.[115] Végül a romantikus hevület helyett a megfontolt cselekvés, a nyugodt kiegyensúlyozottság vált a figura jellemzőjévé, mely így kellő ünnepélyességet, fenséget sugárzott.

A kész szobrot november 5-én leplezték le,[116] mely ünnepségről a „Munka” november 11-i száma tudósít[117] s Dr. Vilmon Gyula városi tisztiorvos beszédét is közli.

„A napsugaras őszutói délelőttön szakadatlanul hullámzott a szobor leleplezési ünnepségére igyekvő közönség. A képviselőtestület élén Dr. Förster Kálmán polgármester haladt, a vármegye képviseletében megjelent Dr. Baintner Ottó főispáni titkár… A katonák, frontharcosok, hadirokkantak, az Ipartestület, a különböző hivatalok, vállalatok, testületek, hatóságok, iskolák ünneplő sokasága és az egész város apraja-nagyja jelenléte adta az ünnepi festői keretet a vasárnapi nap komolyságához. A girlandos oszlopok között fehér lepellel leborítva állt már a szobor…” Lukács György nyugalmazott miniszter, a Báthory István Emlékbizottság fáradhatatlanul lelkes elnöke köszöntője után elhangzott az ünnepi beszéd, melynek „lelkes hangulatában lehullott a lepel és előttünk állott a mi vérünk, a lengyelek hős királya, Báthori István markáns, komoly alakja, ugy ahogy őt a történelem képei ábrázolják, bokáig érő fejedelmi köntösben, pajzzsal a kezében, forgós kucsmával a fején. Arca az ércbeöntött elszántság és erő. Bóna Kovács Károly bámulatos élethűséggel mintázta meg az emlékünkben így élő Báthori Istvánt.” – írta a tudósító. Majd Förster Kálmán polgármester szólt, s beszédében megköszönte mindazok ténykedését, kiknek munkája elősegítette a szobor felállítását. Végül a Báthory Istvánról elnevezett zászlóalj parancsnoka, Regőczy Sándor alezredes vette át a szobrot s tett ünnepélyes fogadalmat a szobor megőrzésére, Báthory szellemiségének továbbvitelére… Koszorúzás és a Szózat felhangzása után katonai díszmenetben vonult el a zászlóalj a szoboravatásról.

Bóna Kovács Károly nem csak állami megrendelésekre dolgozott a harmincas években. Igen jelentős megbízó volt nem csak országos, hanem salgótarjáni viszonylatban is a katolikus egyház. Így ő is több felkérést kapott falfestmények és szobrászi munkák elvégzésére nem csak a városban, hanem a környező falvakban illetve Várpalotán is.

Az 1920-as de főleg a 30-as években készült legsikerültebb templomoknál az építészet és a társművészetek összekapcsolása a régi korok egyházművészetének esztétikai igényességét követte. Gerevich Tibor elemzése szerint az egyház nem csak e korszak művészetének felkarolására volt hivatott, hanem annak irányítására is, mint ahogy maga hozta létre a múlt nagy stílusait, a romanikát, a gótikát és a barokkot.[118] És valóban, azzal együtt, hogy még élt az ország építészetében a historizáló-eklektikus szemlélet, a templomépítés nem tartozott a konzervatív művészeti ágak közé a két világháború között, ami elsősorban a klérus nyitott gondolkodású tagjainak volt köszönhető. A magyar építészet első igazán modern, a társművészetekkel harmonikus egységet képező középületeként is egy templomot, az Árkay Bertalan által tervezett, 1932-33-ban épült városmajori templomot tartja számon a művészettörténet.[119]

A kor egyházi mecenatúráját nem csak az 1919-es Tanácsköztársaság ateista világnézetét ellensúlyozni kívánó, felerősödő egyházi mozgalom támasztotta alá, hanem XI. Pius pápa 1922-ben kiadott enciklikája is. Ebben a kulturális és a karitatív munka fontosságára hívta fel a figyelmet. 1925-ben pedig külön az egyházművészetre vonatkozóan kiadott rendelete volt az elindítója, legalizálója a megszülető modern szemléletnek. Négy alaptörvényt fogalmazott meg: először is az egyházművészetnek, csak úgy, mint évezredeken keresztül, alkalmazkodnia kellett a liturgiához. De a létrejövő alkotásoknak illeszkednie kellett a környezetbe, és főleg nem a gyakran giccsbe hajló pompát kellett érvényesítenie, hanem a belső értéket. Végül pedig a templomok kivitelezése és a használatra szánt liturgikus tárgyak megformálásakor ügyelnie kellett az anyagszerűségre. Tehát becsületesnek és őszintének kellett lennie.[120] Így annak ellenére, hogy a keresztény liturgia és a templomok funkciója kétezer éve szinte alig változott, a modern szellemiség tekintetében az egyházi építészet és művészet mégis az élen járt. Alkalmassá vált arra, hogy kifejezze a 20. századi ember őszinte, sallangokat elhagyó magatartását, személyes hitét.

A modern stílusú templom formai megfogalmazásakor a rosszul értelmezett közfelfogással, közízléssel kellett a tervezőknek elsősorban felvenni a küzdelmet. Az új eljárásokat, anyagokat az új gondolkodású építészek lassan-lassan beültették elsősorban a római katolikus egyház megbízóinak tudatába. Az 1931-ben felálló Központi Egyházművészeti Hivatal, majd az Országos Egyházművészeti Tanács is a modern felfogás elfogadása mellé állt. Díszítés nélküli, sima felületek, az új anyagoknak megfelelő szigorú egyenesekkel határolt monumentális geometrikus tömbök építették fel az új templomépületeket, melyek teljesen újszerű hatást keltettek. A templom belsejében a markáns dísz nélküli formák ritmusa ragadja magával a tekintetet, s vezeti a továbbra is hagyományos funkciót betöltő szentély felé.[121]

Ebbe a vonulatba illeszkedik a Szontágh Pál[122] által tervezett salgótarjáni ferencrendiek plébánia temploma és rendháza is, mely 1934-1936-ban épült. A tömbszerű épület teljes zártságát csak a falfelületen alkalmazott különböző struktúrájú építőanyagokkal oldotta fel az építész. A templom külső ékessége a tágra nyílt, előcsarnokká táguló kapuzat illetve a campanille-szerűen magasba törő harangtorony.[123]

Bóna Kovács Károly a templom kivitelezésével párhuzamosan, annak konstruktív, geometrizáló, visszafogott stílusában tervezte meg a belső teret díszítő oltárépítményeket és az árkádívek pilléreit hangsúlyozó nyúlánk szenteket,[124] elsősorban magyar szenteket[125] ábrázoló figurákat. A Szent István korona-felajánlásával kombinált Mária-oltár,[126] a Szent Ferenc-oltár és a Szent Antal-oltár mellett nyolc életnagyságú figurát készített a 30-as évek második felében.[127] A visszaemlékezések szerint 1942-es erdélyi katonai szolgálatából hazatérve fejezte be a még hiányzó negyedik oltár faragványait a Jézus Szíve szoborral.[128] A nyúlánk, fehér alakok földig érő köpenyének redőzete szinte az absztrakt elvontságig leegyszerűsített. Nyoma sincs a korábbi munkáin fellelhető klasszikus realista felfogásnak. Véleménye szerint „a modern szobrászatban a konstruktivitás, az eszme, érzés, vagy erő és anyagszerűség – és nem a természet utánzása a fontos. A szobrászat különben eltérően a piktúrától, az anyaghoz való kötöttség következtében nem tehet nagy kilengést.”[129] A ferences templom szobrai a kora középkori templomok kapuin sorakozó, a földi világ hívságaitól elszakadó, a szinte transzcendens magasságokba emelkedő, átszellemült figurák rokonai, 20. századi leszármazottai. Alkotás közben pedig talán abban az átszellemült lelki állapotban találhattuk szobrászukat, mint amely érzést Bóna Kovács egy előadásában felvázolt, ugyan a festészetre vonatkoztatva: „Még a hivatásos kritikus is csak akkor tud helyes véleményt adni, ha sikerül abba a szférikus magasságba emelkednie, ahonnan a kép előállott. Maga az alkotó művész is csak a médium szerepét kapja, s ha lelki élete nem eléggé emelkedett – ő is csudálkozik rajta, hogy olyasmit fedeztek fel képein, amire nem is gondolt – hogy a palettára felrakott színek milyen csodálatos törvényszerűséggel kerültek a vászonra – zene, költészet, matematika.”[130]

Bóna Kovács Károly egyéb egyházi megbízásainál is az épület stílusához, hangulatához igazodva az egységre, a harmóniára törekedett. 1934. október 14-én szentelték fel a fiatal egyházközség, Baglyasalja templomát, melynek freskóit, főoltárát, szószékét, és a diadalív Krisztus-fej domborművét 1934-35-ben készítette el.

A mintegy 2500 lelket számláló bányász település, Baglyasalja a salgótarjáni plébániához tartozott, de saját temploma nem volt, ezért csupán csak kivételes alkalmakkor tartottak misét a községben. 1932 decemberében alakult meg a római katolikus hitközség, mely első feladataként egy templom megépítését tűzte ki célul.

A templomépítés fontosságát a „szentély lecke oldalán, a főív pillérjében elhelyezett” irat a következőkben foglalja össze. „Az Egyházközség… ezzel a nemes szándékkal akarta alapját megvetni a hitélet kifejlesztésének, amely a Salgótarjántól való távolság és az Istentől való eltávolodást propagáló, felforgató elemek működése folytán erősen meglazult… Ezen romboló eszmék és törekvések tovább terjedésének megállítása és a lakosságnak, főleg az ifjúságnak az Isten félelemben, Haza szeretetben, Szülő és Tekintély tiszteletben való megerősítése és nevelése érdekében határozta el… a baglyasaljai katolikusság összessége egyhangúlag, hogy templomot épít.”[131]

A gazdasági nehézségek között az ügy támogatókra talált a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. elnökében, dr. Chorin Ferencben és igazgatójában, Róth Flórisban. Emellett az építendő templom anyagi fedezetét az egyházközséghez tartozó bányai tisztviselők, altisztek, és bányamunkások, kézművesek meghatározott százalékú 18 havi bérfelajánlásából gyűjtötték össze. Mindent egybevetve 28.000 pengő folyt be, hogy „belőle hajléka legyen Krisztusnak és békessége, lelki megnyugvása Baglyasalja derék népének.”[132] A templom tervezését, mely a bányatársaság istállóépületének átalakítását jelentette, díjtalanul végezték el a bányatársaság tisztviselői: Dubovszky Elemér h. bányaigazgató és Blankenberg János építész, s díjtalanul dolgoztak a fuvarosok és a napszámosok is. „A legmélyebb istenszeretet és a legnagyobb áldozatkészség örök emléke a festői baglyasi völgy stílusos temploma!”[133] – összegzi az újsághír mindazt a munkát és adományt, amit a templom felépítéséért a hívek tettek.

A „Munka” 1934. szeptember 1-i száma pedig a következőképpen számol be a templomot díszítő művészi munkáról: „A bányászéletből vett freskók, szobrászművészünknek Bóna Kovács Károlynak kiváló alkotásai s mintha a kép alakjai élnének, átszellemülten az oltári szentség felé vonzódnak s különösen megható kép a bányászszerencsétlenség áldozatai felé haladó szent Borbála, amint Krisztus testét viszi az örök utra induló áldozatoknak.”[134]

Az egyhajós, szentélyes, harangtornyos kis templom mentes minden túlhajtott formától. Talán a századelő népi építészettel fűszerezett szecessziós stílusának visszafogott formavilága, őszintesége fedezhető fel építészeti megoldásaiban, berendezési tárgyaiban. A szinte dísztelen hajót Bóna Kovács Károly freskójával díszített diadalív választja el a szintén freskóval fedett szentélytől.

Mit is várt a kor egyházművészete az alkotóktól? Mit vártak a templomokban közvetítőként jelen lévő művészettől, mely az utolsó nagy egyházi és világi stílus, a barokk elsorvadása után leginkább a vallásos giccs érzelgősségével rombolta a jó ízlést? „Nemes realizmust, a való élet lelkes megfigyelését, amely minden nagy festői kor alapját képezi. Realizmust az édeskés, szentimentális, erőtlen modorossággal szemben.”[135] Tehát modernséget, mely az élet által felvetett tartalmi és formai kérdésekre ad őszinte választ.

Bóna Kovács freskója e szemléletnek felel meg, hiszen a festmények szereplői nem elsősorban a mennyek lakói, vagy a szentírás szereplői, hanem a bányásztelepülés lakói, a nap mint nap veszélyben élő bányászok és az őket féltve haza váró családtagok. Istenhez való tiszteletteljes kötődésükről, a bajban felé forduló bizalmukról szólnak a képek. Nem csak a felső, a bolygók és a csillagot között lebegő angyalok sugároznak a fénytől, hanem az alsó, az emberi szint szereplői – bányászok, parasztok, munkások – is fénnyel átitatottak. Isten elé járultukban a legjobb ruhájukat vették magukra, az mégis kopott, viseltes, ám ezáltal hiteles. A csak lélekkel felfogható felső szféra barokkos lebegésével finom ellentétet képeznek a realisztikus megfogalmazású földi régió figurái. E két világot a fény köti össze, mely által az isteni jóságban való bizakodás, és a fájdalom, a gyász hit általi elviselése, megtartó reménysége szól az istennel kapcsolatot kereső hívőkhöz.

Ezt az őszinte világot erősíti a faragással díszített oltárépítmény és a szószék, mely Bóna Kovács Károly fába faragott alkotásai közül a legkvalitásosabb, s mely munkán egészen 1938-ig dolgozott. A fa szépsége, egyszerű nemessége szinte hitelesíti mindazt, ami a szószékről elhangzik, legyen az tanítás, felmagasztalás vagy vigasztalás.

Megrendelései között további templomok díszítése szerepelt. A közeli, konstruktív modernséget tükröző, derűs egyszerűséget, tisztaságot sugárzó zagyvapálfalvai római katolikus templom[136] belső díszítése ugyancsak az ő munkája. A mécsest tartó körtefából faragott bányász és a bányászok védőszentjének, Szent Borbálának alakja szintén azt a világot idézi, melynek nehézségeit, örökös halálközelséggel terhes félelmét csak az értheti meg igazán, aki maga is részese e világnak. A zagyvapálfalvai templom domborművekkel díszített faragott szószékét, és figurális falfestményeit is Bóna Kovács Károly készítette.[137] Az etesi templom falfestményei, a mizserfai templom körtefából faragott Szent Borbála szobra, valamint a homokterenyei templom főoltára és szószéke az ő keze munkáját dicséri.

A 30-as évek további egyházi megbízásai között sorolhatjuk még fel a salgótarjáni köztemetőben álló 2,5 méter magas, kőből faragott Krisztus szobrot (1938). A lágyan leomló drapériába öltöztetett figura szelíden széttárt karjai, finoman előre billentett feje, kontaktust kereső tekintete megnyugvással tölti el az embert. A karancs-hegyi kápolna Mária megkoronázását ábrázoló oltárreliefje még a 1930-as években (1935), a rákoshegyi római katolikus templom homlokzatának Szent Teréz szobra pedig 1942-ben készült.

Egyházi megbízásokat a második világháború után is kapott. Ilyen jellegű volt utolsó nagyobb munkája 1964-65-ben – a rákoskeresztúri római katolikus templom Pietája, mely téma nem hiányozhat a szobrászok életművéből.

Állami és egyházi megbízásokban nem szűkölködött a harmincas években, emellett a magánmegrendelésre készített szoborportréin, síremlékein is sokat dolgozott. A porté e kor jellegzetes műfaja volt úgy a grafikában, a festészetben, mint a szobrászatban. Bóna Kovács alkotásainak többsége magántulajdonban van, így nehéz a nyomukra akadni. Soknak „…nem is tudjuk a sorsát, legtöbbjüket elsodorta a háború tulajdonosukkal együtt.” – írta felsége visszaemlékezésében. De régi fényképek, műtermi és kiállítási fotók alapján megállapítható, hogy Bóna Kovács Károly szobrászi tehetsége, emberismerete, humánuma valójában ezekben a szabadabb témákban bontakozhatott ki igazán.

A műhelyszobrászat elterjedt műfaja volt a képmás szobrászat. A plasztikának ez a modern korban ismét elterjedt műfaja viszonylag közvetlenül tanúskodik az emberi-társadalmi relációkról, s ez az a műfaj, melyet a közönség a legközvetlenebbül méltat, vagy kritizál. Úgy tűnik a kérdés egyszerű: hasonlít, vagy nem hasonlít modelljére az elkészült mű.

De ugyan ez mondható el a portréfestészetről is, s Bóna Kovács Károlynak mindkét művészeti ágban számtalan megrendelője volt. Leginkább azért keresték fel Salgótarján jobb módú polgárai, asszonyságai, hogy elkészíttessék portréjukat, de közéleti emberek, költők (Abonyi Lajos centenáriumára, 1933. – Kisterenye[138]), művészek (Fayl Frigyes), építészek, orvosok (dr Kovács bányaorvos) arcmásának megmintázására, megfestésére is kapott megbízást egyesületektől, vagy a várostól.

Ha a képzőművészeti témákat vesszük, akkor a portré az, amelyet a legmegrendítőbb próbálkozásnak kell tekintenünk az ember elmúlással folytatott harcában – ugyanis a képmás maradandóságában bízva igyekszik azzal dacolni. A festett vagy mintázott képmás nem változik; ha vannak, akik megőrzik, akár évezredekig megmaradhat, magába zárva nem csak az ábrázolt, hanem az alkotó egyéniségét, valamint koruk számtalan jellemzőjét. A 20. század művészete – amikor a fényképezés megoldotta a hasonlatosság és a maradandóság kérdését – többféle módon közelített az emberi arc ábrázolásához. A kubizmus személytelenségével szemben az expresszionizmus a túlzásokkal, torzításokkal élve a modell szélsőséges tulajdonságait, legbensőbb szorongásait hozta a felszínre, az újrealizmus pedig kemény társadalmi kritikával, gúnnyal fűszerezte képmásait. Mégis a magánmegrendelésekre készült portrék közös tulajdonságának kell tekintenünk, hogy nem a szabadba, annak fénnyel teli tágasságába, nem nagy, monumentális közösségi terekbe készülnek, hanem egy szűk belső térbe, az ablakon átszűrődő egyirányú fény megvilágításába, közeli, mindennapos szemlélésre – tehát együttélésre. Így a közvetlenség, melegség közvetítése létrejöttüknek legfőbb oka. A festett portrék leggyakrabban olajjal készültek, a szobrok bronzból – de a két háború keserves gazdasági körülményei közepette gyakori anyag volt az akvarell, vagy a pasztell, illetve a fa, a terrakotta, és a gipszbe öntött szoborporté. A agyagszobor – minden ízében eredeti műve annak, aki kigondolta és aki megmintázta: rajta épen marad meg szerzőjének keze nyoma.

Bóna Kovács hagyatékában és a fennmaradt fotókon leginkább terrakotta vagy gipszbe öntött szoborportéi maradtak ránk. Számos finom vonású hölgy, karakteres arcú úr portréja mellett 1932-ban készült el a dr. Förster Kálmán polgármestert ábrázoló, meglehetősen szokatlan kivágatú félalakos térdszobra a város megbízásából, melynek hollétéről sajnos nem tudunk.

Dr. Förster Kálmán (1885-1971)[139] a várossá nyilvánított Salgótarján első polgármestere volt 1922 és 1944 között. E lucskos, sáros, rendezetlen ipari településből polgármestersége idején lett város. Programjának és gyakorlatának középponti tennivalóját először a város rendezése, és az elengedhetetlenül szükséges csatornázás, a házépítés, másodszor a városi léthez szükséges közigazgatás, a szociális intézményrendszer, harmadszor a lakosság általános viszonyának javítása – benne az értelmiség jelenléte és megbecsülése – képezte.[140] A természetjárás és a vadászat volt a szenvedélye, így barátság fűzte dr. Dornyai Béla[141] természettudóshoz, de Kittenberger Kálmánhoz is. Bóna Kovács szobra is mint nagy vadászt örökítette meg. Személyét, ténykedését az utókor a rendszerváltozás óta igyekszik hitelesen feltárni.[142]

Förster a város érdekében támogatta az alkotó értelmiség, a művészet képviselőinek előrehaladását. Így Bóna Kovács életútjának is egyengetője volt, csakúgy, mint a megalakuló kulturális egyesületnek, a Balassa Bálint Művészeti Asztaltársaságnak, melynek díszelnöke lett.

Már 1932-ben elkezdett szerveződni – más városok nemes példájára – az a politikamentes, demokratikus társaság, mely a „szellemi erőket termékenyítő egységbe” kívánta vonni, hiszen városunk „térbelileg, de főleg anyagilag el van zárva a főváros kulturális lehetőségeitől, így az egyesület legfőbb ténykedése volna, hogy ezt a kulturhiányt…pótolni tudja.” [143] Ténykedése a 30-as években lendületet is adott a városi keretek között folyó művészeti életnek. A társaság így fogalmazta meg célját: „szerény bányamécs kíván lenni, amely világítani akar a szellemi kincsekre; pódiumot óhajt adni helyi tollforgatóknak, zenészeknek, szellemi irányítóknak… Ezen egyesület nem kérni, hanem adni akar… szellemi táplálékot. Salgótarján abban a szerencsés helyzetben van, hogy polgárai sorában találunk tudóst, filozófust, esztétikus szakírót, szónokokat, szépírókat, költőket, festőket, szobrász és iparművészeket, zenészeket, dalköltőket egyszóval számos olyan egyéniséget, akik a város kulturális életének irányítása érdekében jelentős szolgálatot tehetnek…”[144] – írta a „Munka” 1937. május 8-i száma több éves működés után, a végre elnyert bejegyeztetés kapcsán.

A képzőművészetet a Bátki József, Bóna Kovács Károly és Fayl Frigyes trió képviselte. Nem csak az ő munkáikból, de a városban és környékén élő fiatal amatőr művészek munkáiból (Bajcsik József, Kriffel József és Polónyi József…) is rendeztek kiállítást a Városháza nagytermében (1934)[145] vagy az Ipartestület termeiben. 1936-tól rendszeressé váltak a képzőművészeti nagy kollektív tárlatok, melyeket általában ősszel rendeztek meg.[146]

Bóna a kiállításokon is bemutatkozó fiatal, művészetet kedvelő, tanulni vágyó tehetségeket szívesen gyűjtötte maga köré már a harmincas években is. Salgótarjáni műtermében gyakran üldögéltek és folytattak baráti beszélgetéseket Polónyi Józseffel, Kriffel Józseffel, Blanár Sándorral,[147] Bajcsik Józseffel, Ledniczky Istvánnal. Bóna lelkesen beszélt nekik az akadémiai tapasztalatairól, a művészi fogásokról. Rendszeresen értékelte munkáikat, tanácsaival segítette fejlődésüket. Polónyi asztalos volt a bányaüzem asztalos műhelyében, ahová Bóna sokszor járt – ott fedezte fel a fiatal alkotót. Kriffel és Ledniczky borbély, Blanár tanító, Bajcsik irodai dolgozó volt. Az ő műtermében tanulta meg a fafaragás művészetét (id.) Szabó István is (1930-32), kiből elismert művész lett. Bóna Kovács Károly 1942-ben Budapestre – Rákoshegyre költözött, így a köré szerveződött fiatal műhely feloszlott.[148]

Állandó szemlélője volt a körülötte élő embereknek, és mélységes megértéssel közeledett különösen a bányászok életéhez, kemény, olykor embertelen körülmények között folytatott munkájához. Róluk készült művei megfelelnek annak az elvárásnak, melyet a szigorú Kállai Ernő, a kor kiemelkedő művészetkritikusa fogalmazott meg 1936-os cikkében: „szociális életünk valósággal kiált egy részleteiben könyörtelenül éleslátású, képfogalmazásban nagyvonalúan összefoglaló, festői realizmus felé… Ezt a realizmust mint való társadalmi dokumentumot és a formai váltógazdaság elvén mint a stílus elvontabb jelenségeivel szemben termékeny, új feszültséget támasztó ellenpontot… szükségesnek tartom.”[149] A bányában nem volt szín; csak a formák tömegéből, a mozdulatok erejéből, és főleg az események tragikumából épültek fel Bóna szénrajzai. A bányásztémájú szénrajzaival és képeivel 1935-36-ban a Fayl Frigyessel és Bátki Józseffel közösen rendezett nagysikerű kiállításon mutatkozott be először az Ipartestület nagytermében, majd 1940-ben a Bányakaszinó dísztermében állította ki újabb bányász témájú műveit. A „Munka” 1940. december 24-i száma a következőket írta: a megnyílt kiállításon szereplő művek „… a bányászatnak életéből vett, elevenül lüktető képcsoportozatból áll… mely képsorozat végigvezet bennünket a bányaművelés és a bányász verejtékes és halálfélelmetes életmozzanatain… Bóna Kovács Károly ezen képsorozata minden tekintetben hézagpótló munka, s nemcsak a legszebb erkölcsi elismerést érdemli meg, hanem a legmesszebbmenő anyagi támogatást is.”[150] A bányászok nehéz sorsát feltáró, megkapó műve a házról-házra járó nyugdíjas kolduló bányászt megörökítő Éneklő koldus című szobra (1932 melyet meg is vettek tőle Salgótarjánban.

De nem csak a helyi művészeti életnek volt fontos személyisége. Országos pályázatokon is részt vett: (Madách szobor pályázat Balassagyarmatra,[151] Magyar Királyi I. Honvéd és Népfölkelő Gyalogezred emlékszobrának pályázata, Luther Márton emlékműpályázat (1938), Várpalotai hősi emlékmű). Ő is részt vett azon a zártkörű szoborpályázaton 1935-ben, melynek keretében Nógrád és Hont Vármegye megörökíteni kívánta a „hazai irodalom kimagasló egyéniségének Madách Imrének emlékét.” A külön felszólítást kapott szobrászművészek pályamunkáit a Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában összehívott, a vármegyei Madách szoborbizottság és az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács tagjaiból álló zsűri bírálta el. A díjazott emlékszobor összköltségét 27.000 pengőben szabták meg, illetve egy 1000 és egy 600 pengős díj kiosztását tervezték. A többi résztvevő 300-300 pengő tiszteletdíjban részesült.[152] A pályázaton Páczay Pál és Sidló Ferenc is indult. Nagyon tetszett Bóna Kovács Károly pályaműve a bíráló bizottságnak, de a megbízást végül Sidló Ferenc kapta meg.[153] Egy évvel később 1936-ban zajlott a Magyar Királyi I. Honvéd és Népfölkelő Gyalogezred emlékszobrának pályázati elbírálása, mely pályamunkájának teljes dokumentációja – tervrajza, műleírása, és költségvetése –, illetve a zsűrizés teljes jegyzőkönyve fennmaradt Bóna hagyatékában. A zsűriben több katonai, illetve fővárosi laikus tag mellett a Képzőművészeti Tanács részéről Sidló Ferenc szobrászművész, az emlékműbizottság művészeti tanácsadójaként Kisfaludy Strobl Zsigmond szobrászművész képviselte a szakmát. A felhívásra 78 pályamű érkezett, melyből Sidló javaslatára a kivitelre kerülő, illetve a tíz költségmegtérítésben részesülő díjazotton felül néhányat elismerő dicséretben – így Bóna Kovács Károlyét is – részesített a bizottság.[154]

A várpalotai világháborús emlékmű pályázatot 1942-ben meg is nyerte. Ez a hősi emlékmű volt utolsó nagy szobormegrendelése. Salgótarjáni műterme a nagyszabásúnak ígérkező feladat megvalósításához kicsinek bizonyult, így 1942-ben elhagyta – Budapest hívására – szülővárosát, hogy a lovas emlékművet elkészítse. Rákoshegyen talált megfelelő méretű műtermet, ahol az emlékmű agyagmintáját tervezte elkészíteni, de a háború miatt a megrendelés az anyagárak megnövekedése miatt érvényét vesztette – a kivitelezést elhalasztották békésebb időkre. Rákoshegyen barátságot kötött a környéken élő művészekkel[155] és a Párizsi utcában működő műkereskedés útján eladott szobraiból,[156] és többek között a rákoshegyi templomnak készített keresztelőkút és faragott nagy feszület díjából teremtette elő családjának a kenyérre valót.[157]

A 20. század második nagy háborújában ismét katona, 1942-ben az erdélyi fronton szolgált, majd 1944 decemberében a budai várba hívták be katonai szolgálatra. Családos ember lévén felmentést kapott a harcban való részvétel alól, mégis Budapest ostromának hónapjait családjától távol töltötte.[158] A borzalmak végeztével a megélhetésért folytatott küzdelmet. Romeltakarítás, vasúti sínek helyreállítása… – ez volt a munka, amit el kellett végezni akkoriban. Mint művész megrendelést hosszú ideig nem kapott, hiszen addigi megrendelőit – a polgárságot és az egyházat – elvesztette. A várpalotai hősi emlékszobor elkészítése is oka fogyottá vált a kialakuló új társadalmi viszonyok között. Visszahúzódottan élt, s inkább pedagógiai tevékenységbe kezdett.

„Szakszervezeti vonalon művészettörténeti előadásokat tartottam. A MADISz keretében rajz- és festőiskolát indítottam be.” – írta egy 1951-es életrajzában.[159] Tehát már 1945 tavaszán Rákoshegyen is foglalkoztatta egy művészeti szabadiskola létrehozásának gondolata, majd ezt a tervét kiteljesítve, Salgótarjánba visszatérve meg is valósította. A család Salgótarjánba–Baglyasaljára való visszaköltözésének prózai oka – nagyvárosi éhínség – volt. A fiatal művésznövendékekből álló régi baráti társaság, mely a háború sorsfordító éveiben széthullott, így ismét találkozott házában, s hozzájuk újabb érdeklődők csatlakoztak.

„Blanár Sándor is tagja volt a 30-as években annak a társaságnak, mely Bóna salgótarjáni műtermében, az ő útmutatásai révén ismerkedtek a művészettel. Blanár most a város polgármestere. A hozzá írott levélből vett idézet felidézi azt a keserű, mégis a jövőben bízni akaró lélekállapotot, mely akkor sokak éltét jellemezte. „Nagy idő az, ami azóta telt el, hogy utoljára láttuk egymást. Sok-sok minden történt. Az emberek érzés világa, mint a viharzó tenger szörnyű hullámokat vet, milliók élet hajóját törte össze. És mi, akik a viharból kikerültünk, sokan Robinzonként újra kezdjük. Építünk, tervezünk kis szigeteinken. Örülök, hogy dolgozol, tervezel, ambíciód megvan, megmaradt: az ember életének az ad értelmet, ha dolgozik. Bennem is buzognak még dolgok. De néha fáradtnak érzem magam. Ezt azelőtt nem ismertem. Ismét Tarjánban vagyok, Munkás Művészeti Iskolát vezetek,[160] szeretném sok-sok emberbe bele oltani a művészetek szeretetét, hogy rájöjjenek arra az igazságra, amit minden művész ember ismer, hogy az öröm, a boldogság csak a szellemi élet síkjain található. A fizikai világ örök harcban áll…”[161]

„A pusztítás démona befejezte szörnyű művét. Nyomában évszázadok munkájának eredménye semmisült meg, hogy csak mint emlékek éljenek a születő új világ számára. Ismét az alkotás, a teremtés korszakába léptünk, az emberi szellem ismét szárnyalhat és realizálhatja mindazt a szépet és jót, ami után vágyik. Itt van – az építés ideje – Építsük a lerombolt hajlékokat – építsük a közjó intézményeit. Építsük önmagunkat, építsük a jót, a nemes felé vezető utat. Ez az út a művészet – Ezt az utat ismernünk kell, ennek az útnak a megismerését szolgálja a mai előadásom…” – kezdte egy művészettörténeti előadását még 1945-ben, melyből humanizmus és optimizmus sugárzik, s maga számára is egyfajta követendő útként aposztrofáltatik. Ezek szerint igyekezett élni és dolgozni az elkövetkező években.

Életének következő, az 1946-57-ig terjedő időszaka Baglyasaljához fűződik, hiszen a Magyar Állami Szénbányák Igazgatóságától ott lakást, és az ottani iskolában állást kapott. Mint művész 1932-42-ig volt a legtermékenyebb és legeredményesebb, s mint tudását, emberségét tanítványaira sugárzó pedagógus, tanítómester a háború utáni években teljesedett ki igazán. Nagy odaadással dolgozott: „Csak este láttuk otthon, egyre fáradtabban 60. évéhez közeledve…” – emlékezett vissza felesége.[162] Felkérést kapott a Magyar Művészek Szabad Szervezete Képzőművészeti Szakosztályának Vidéki Szervezetének salgótarjáni csoportjának megszervezésére is.[163]

A szervezet feladata a vidéken élő tagok segítségével a képzőművészet országos megismertetése, terjesztése, megszerettetése volt. A főváros és a vidék egymás közötti kapcsolatának szorosabbá fűzése érdekében gondoskodtak arról, hogy a fővárosi művészek alkotásai vidéki kiállításokon kerüljenek bemutatásra, illetve a vidéken élő művészek „tehetségüknek megfelelően érvényesülhessenek a fővárosi képzőművészeti életben”. A vidéken élő igazolt magyar szobrászok és festők a fővárosi zsűri döntése alapján kerülhettek be a szervezetbe.[164]

1945-1949 közötti időszakban felbomlottak a két világháború között jellemző mecénálási és művészetirányítási struktúrák, csoportosulások. Sok művész, mint Bóna Kovács is az újrakezdés problémájával küzdött. Sokan a modern irányzatok rehabilitálásában, a művészi szabadságban bíztak. A kiállításokat rendező kultúrszervezeteket pedig az a cél sarkallta, „hogy a modern művészetet és a dolgozókat, nevezetesen a parasztságot, munkásságot és a demokratikus gondolkodású értelmiséget egymáshoz közelebb hozza. Ez a kapcsolat egyrészt a dolgozók kulturális fölemelkedése szempontjából, másrészt azért volna rendkívül fontos és kívánatos, hogy művészeink körül a műértésnek, a műpártolásnak nemcsak szűkebb polgári körökre szorítkozó, hanem szélesebb népi rétegekre terjedő egészséges, serkentő légköre támadjon.”[165] – írta Kállai Ernő egy 1945-ös írásában. De ez a viszonylag bizakodó időszak csupán az 1940-es évek végéig tartottak. 1950-ben, a I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon a kommunista párt főideológusa, Révai József népművelési miniszter megnyitó szövegében kifejtette a párt útmutatásait a hazai képzőművészetre vonatkozóan, meghirdetve a szocialista realizmus stílusdiktatúráját.[166] Az új stílus egyik legfőbb kritériuma a befejezettség, a tárgyilagosság követelménye volt, de mindezek az elvárások a Szovjetunióban kidolgozott tematikus festészet alapelveiben nyugodtak: az új szovjet valóság és az új embertípus bemutatását, a kommunista eszmeiség minél gazdagabb kifejezését tűzte ki célul. Az 1957 végéig igen szoros politikai irányítás alatt létezett a magyarországi művészet, az önszerveződő közösségek működését megakadályozták, illetve központi irányítás, ellenőrzés alá vonták. Az idősebb generáció korábbi stílusának teljes vagy részleges megőrzése mellett a témaválasztásban igyekezett megfelelni az elvárásoknak, vagy ideológiailag semleges portrékat, tájképeket, csendéleteket alkotott, de sokan a kultúrkormányzat által kiadott hangzatos jelszavakkal ékesített témajavaslatok alapján dolgoztak. [167]

Így Bóna Kovács életében is ez az az időszak, amikor a tanítás mellett saját kedvtelésére inkább a festészettel foglalkozhatott, portrékat és elsősorban tájképeket festett. Késő nagybányai stílusában keveredett az oldott impresszionisztikus, fénnyel átitatott könnyedség és a realizmus földhözkötöttsége. A Salgótarjánt övező Karancs és a Medves hegység erdeit, a baglyasi dombokat és a várost festette. „A késői néző azonban érzékel valami melankóliát, amely a gyönyörű vidék magárahagyatottságának érzéséből következik.”[168] Nem kerülhette el azonban, hogy megbízásokra[169] is folyamatosan dolgozzon. 1948-ban a Magyar Bányamunkások Országos Szabad Szakszervezetének új székházának dekorálására kérték fel.

„Kedves elvtársam! Amint te is tudod… egy új székházat építünk Budapesten a Vilma királyné úton. A székház belső falaira tanácsterem, valamint a nagy csarnokban festményekkel szeretnénk díszíteni, olyanokkal, amelyek visszatükröznék az ősrégi bányászéletet, a jelent és a jövőt. Nekem szerencsém volt látni a… Te műveidet. Amikor ez a kérdés felmerült, hogy falra festményt csináljunk, rád gondoltam… Jó szerencsét! Pothornyik József titkár” (1948. március 9.)

A mű elkészült, de azóta el is pusztult. Vázlatai tanúskodnak arról, hogy bár a feladatnak megfelelt, művészi színvonalban nem Bóna Kovács-i minőségű. Talán e munkája is hozzájárult ahhoz a róla kialakult ítélethez, miszerint művészi megszállottságát az sem zavarta, hogy esetleg már nem tartották korszerűnek. Ekkor már a készülő alkotás művességét, alaposságát, becsületét tartotta a legfontosabbnak, melyet tanítványai felé életművén keresztül is sugárzott. Művészeti írásai jelentek meg folyóiratokban és a falvak néprajzi örökségének és a környék műemlékeinek védelmét is szívügyének tekintette. Csoportos kiállításokon (Budapest, Salgótarján[170] 1954) és pályázatokon is részt vett.

A salgótarjáni Acélgyárral kötött három éves szocialista szerződésének (1954-58) lejártával – melyben vállalta a munkafolyamatok festményeken történő megjelenítését –, s mely munka elvállalására a kor elvárásai mellett a megélhetési nehézségek is rákényszerítették, az 1956-os események után ismét Budapestre, Rákoshegyre költözött családjával. Egészségi állapota egyre rosszabbra fordult. Megbízásokat kapott még a Képzőművészeti Alaptól hazai és külföldi megrendelők kérésének kielégítésére, de a megerőltető fizikai munkát igénylő szobrászati megbízásokat már egyre nehezebben tudta teljesíteni. Rákoshegyen művészbarátai ismét körükbe fogadták, kikkel együtt kiállításokon is szerepelt szobraival és képeivel. Szeretett volna még öreg éveiben a festészettel foglalkozni. Tanítványai még fel-fel keresték budapesti lakásán, de egészségi állapota egyre romlott: második szívinfarktusát 1970. június 26-án már nem élte túl.

Halálakor művészbarátai a következő tisztelgő levelet írták feleségének:

„Nagy Balogh János Művészetbarátok Köre

Elnök

Igentisztelt Asszonyom!

Károly barátunk elhunyta alkalmából fogadja Művészbarát Körünk, továbbá alulírott, mint Károly művészetének nagy tisztelője – részvétnyilvánításomat!

Károly egyike volt azoknak a művészeknek, akik nem elégedtek meg a hazai tanulmányokkal, hanem a világ fővárosára vetették szemüket és művészeti munkájukban nagy igényesség jelentkezett, mert európai mértékkel mérték minden művüket!

Mikor beszélgettünk, akkor Károlyban egy nagy humanistát, az életet szerető boldog művészt, eredményeit becsülő embert ismertem meg!

Külön és éppen a mai rendszerben nagyjelentőségű Károlynak az a munkássága, amikor a bánya mélyét és az ott folyó munkát tárta a szemlélő elé.

Mindig úgy fogok rá emlékezni, mint akinek nem adták meg a magyar művészetben, de itt a XVII. kerületben sem azt a helyet, amely művészete, humanista embersége után jogosan megillette volna. Kérem, hogy a család fogadja részvétnyilvánításomat, az a műves mester, aki Károly volt, egyre kevesebb, az a becsületes művész, aki Ő volt, egyre tűnőben. Az Ő világa nem ez a romboló Pop és Op – Artos világ volt, hanem az, amelyikben a renaissance ember a nagy természet harmóniájában ölelte magához az emberiséget az örök művészet jegyében.

Nagyon sokszor lesz Károly emlékezetére egy olyan csendes pillanatom, amikor úgy érzem a Világ megállt és csak mi ketten cserélünk eszmét.

Maradok továbbra is az Önök tisztelője és

Károlyra mindig emlékező

Kardoss Béla

Budapest, 1970. július 5.

Hogy „megfojtotta volna a vidék provincializmusa” vagy „magára maradva nem hajtotta őt ösztönző erő”[171] – mint azt a róla eddig összeállított legteljesebb monográfia írta? Talán túlzás ezt állítani. Valóban, vidéki munkássága révén nem volt folyamatos kiállítója a budapesti tárlatoknak, melyekről a kritika beszámolt, s melyeknek alapján fennmaradt volna neve a szakfolyóiratokban, lexikonokban. 1935-ben az Éber László által szerkesztett művészeti lexikon Kovács 19 Károly-ként megemlíti a fiatal, Párizsban tanult művészet,[172] de a négy kötetes, 1967-ben megjelent új lexikon s

em említi.[173] Egy 1988-ban összeállított adattár, valószínűleg Éber lexikontétele alapján röviden foglalkozik művészetével,[174] de az elmúlt évben megjelent Kortárs Magyar Művészeti Lexikon három kötetébe nem fért bele. Mégsem lehetett elégedetlen, hiszen emberség, egyenesség volt munkásságának mindig jellemzője. Közmegbecsülés vette őt körül élete során. Szobrai, freskói, képei, ha nem is a legmodernebb stílusirányzatokhoz kapcsolhatók, ma is Salgótarjánhoz tartoznak, s arról a kezdeti időszakról tanúskodnak, amikor a művészeti élet a város részévé vált.

Az utókor hálás, és egyre inkább szükségét érzi, hogy emlékét megőrizze. Tanítványai még hosszú évtizedeken át megtartották emlékezetükben, de a szubjektív emlékezet valós cselekedeteket eredményezett. A Nógrádi Történeti Múzeum 1989-90 telén kiállítást rendezett „Művészek és Mecénások Salgótarjánban 1922-1946”[175] címmel, mely kiállítás három művész, Bátki József, Fayl Frigyes és Bóna Kovács Károly munkásságán keresztül mutatta fel a város két világháború közötti történelmét, művészeti életét.[176] Valójában ez a kiállítás irányította a figyelmet e három művész munkásságára[177] s a város azon időszakára, a közösségi érzés egy bizonyos minőségére, mely szinte már a század végére kiesett a salgótarjániak tudatából.

Bóna Kovács Károly munkássága azóta egyre gyakrabban emlegetett tény a városban és Baglyasalján – az emlékét fenntartani kívánó városlakók együttműködő félre találtak Bóna gyermekeiben Kovács Balázsban és Ildikóban. A Balassi Bálint Megyei Könyvtár létesítendő galériáját Kicsiny Miklós[178] kezdeményezésére 1995. május 30-án Bóna Kovácsról nevezték el, mely galériában tanítványa, a szobrász és iparművész Erdei Sándor által készített emlékfal[179] örökíti meg a művész és a tanító mester emlékét. A februári emlékkiállítás alkalmával pedig felvetődött az a gondolat, hogy közel 300 darabos hagyatéka a könyvtár gyűjteményébe kerülhet, melyből egy állandó kiállítás megrendezését tervezték.

Születésének 100. évfordulóján emlékünnepséggel tisztelgett előtte Salgótarján és Baglyasalja. Az emlékév rendezvényei budapesti sírjának megkoszorúzásával kezdődtek, majd Baglyasalján folytatódott a megemlékezés, ahol az általános iskola felvette a nevét.[180] A rendezvénysorozat keretében emléktáblát avattak tiszteletére, kamara-kiállítást rendeztek műveiből és művészeti iskoláját bemutató dokumentumokból, s a gyermekek számára alkotótábort szerveztek. A városrészben utcát neveztek el róla, a Balassi Bálint Könyvtárban pedig baráti beszélgetésre gyűltek össze tanítványai, rokonai, tisztelői. Az emlékév lezárásaként 1998 októberében ismét emlékeztek munkásságára, Czinke Ferenc az emlékbizottság elnöke szólt Bóna Kovács Károlyról egyik tanítványának, Radics István festőművész kiállításának megnyitóján. Budapesten az Erdős Renée-házban pedig Bóna Kovács Károly műveiből rendeztek kiállítást a Vigyázó Ferenc Művelődési Társaság és a főváros XVII. kerületi önkormányzata támogatásával.[181]

Az értékmentő, értékmegőrző munka akkor nem ért véget. Ennek az értékmegtartó munkának részeként készült ez a könyv is, mely az azóta elhunyt Czinke Ferenc[182] festő- és grafikusművész szavait kibontva üzeni, hogy Bóna Kovács Károly „maradandó művészi alkotásai, köztéri szobrai, freskói részét képezik Salgótarján, a megye művészeti életének, s helye van a nemzet értékei között.”[183]

Irodalomjegyzék

Andrási Gábor. – Pataki Gábor – Szücs György – Zwickl András

Aradi Nóra: Réti István. Budapest, 1960.

Barna Tibor: Kiállítás és mementó. A Salgótarjáni Munkásmozgalmi Múzeum vándorkiállítása. in.: Nógrádi Népújság. 1964. márc. 21.

Csongrády Béla, dr.: Salgótarján művészeti élete a 20-as évektől napjainkig. in.: A polgárosodás esélyei Salgótarjánban (tanulmányok) 31-51. Mikszáth Kiadó, Horpács, 1994.

Cs.B. (Csongrády Béla, dr.): Hű társ – nagy idők tanúja. Ma százéves özv. Bóna Kovács Károlyné, született Mánczos Irén. In.: Nógrád Megyei Hírlap, 2002. november 22. 3.

Cs. Sebestyén Kálmán: A huszonötösök emléktáblája Salgótarjánban. Lehár Ferenc is jelentős összeggel járult hozzá a költségekhez. in.: Nógrád Megyei Hírlap 1992. aug.15-16.7.

Cs. Sebestyén Kálmán: Vár alatt, bánya fölött. Baglyasalja története. Baglyasi Füzetek 1. Salgótarján, 1998.

Cs. Sebestyén Kálmán: Kultúra, oktatás, sport. Baglyasi Füzetek 4. Salgótarján, 2000.

Erdőssy Béla, Dr.: Korunk magyar egyházművészete. Budapest, 1983.

Farkas András: Nógrádi festők – nógrádi képek. in.: Palócföld I/1. (1954) 29-30. ism.: Művészettörténeti Értesítő IV./2. (1955) 313.

Fieber Henrik: Modern művészet. Budapest, 1914.

Hoffmann Edit: A felajánlás a Szent István ábrázolásokon. in: Lyka Károly Emlékkönyv. Budapest, 1944.

Horváth István: Beata Solitudo (dr. Förster Kálmán) in.: Történelmi tükörcserepek – Salgótarján 1918-1968 közötti életéből. 17-38. Salgótarján, 1992.

H. Szilasi Ágota: Bóna Kovács Károly. in.: Művészek és mecénások Salgótarjánban 1922-1946. Kiállítási katalógus: Nógrádi Történeti Múzeum, 1989. november 16. – 1990. március 12. (a katalógus írta és a kiállítást rendezte: Balogh Zoltán és H. Szilasi Ágota) Salgótarján

Iványi Zsuzsanna: Bóna Kovács Károly művészeti, pedagógiai tevékenysége; a baglyasaljai Munkás Művészeti Szabadiskola története, tevékenységének elemzése. Szakdolgozat a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola SZOT Központi Iskola Kihelyezett Tagozatán 1984. (Konzulens: Varga Lajos Márton)

Kállai Ernő: Vigyázat, Műcsarnok. in.: Művészet veszélyes csillagzat alatt. 349-351. (a cikkeket válogatta és a jegyzeteket írta: Forgács Éva) Budapest, Corvina, 1981.

Kállai Ernő: Az új művészet és a dolgozók. in.: Művészet veszélyes csillagzat alatt. 332-333. (a cikkeket válogatta és a jegyzeteket írta: Forgács Éva) Corvina Kiadó, Budapest, 1981.

Kende Béla: Az I. honvéd emlék pályázat – Pályázati kritikák. in.: Magyar Művészet, 1936./2.42-43.

Képzőművészeti élet a felszabadulás után. in.: Művészettörténeti Dokumentációs Központ Forráskiadványai II. (Szerkesztette: Németh Lajos. Az anyagot gyűjtötte, rendezte, jegyzetelte: Kiss Dezső.) Budapest, 1965.

Knapp Éva: „Gyönyörű volt szál alakja” Szent István ikonográfiája a sokszorosított grafikákban a XV. századtól a XIX. század közepéig. Borda Antikvárium Budapest, 2001.

Kolb Jenő: Egy eszme harmincéves útja. Lyka Károly és a Képzőművészeti Főiskola. in: Lyka Károly Emlékkönyv. Budapest, 1944.

Kovalovszky Márta: Emlékműszobrászat. in.: Művészet Magyarországon 1830-1870. I. 37-46.

Kovács Gergelyné: Az első világháborús emlékművek és utóéletük. in.: Művészet, 1982. december 4-9.

Kritikák és képek 1945-1975. Válogatás a magyar képzőművészet dokumentumaiból. Művészet és elmélet sorozat, Összeállították a MTA Művészettörténeti Kutató Csoportjának munkatársai. Budapest, 1976.

Ladányi Miksa, dr: Nógrád és Hont vármegye. Magyar városok és vármegyék Monográfiája. XVI. Budapest, 1934. 321.

Lyka Károly Emlékkönyv. Budapest, 1944.

Lyka Károly: Kis könyv a művészetről. Corvina Kiadó, Budapest, 1967.

Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között. Visszaemlékezések 1920-1940. Corvina Kiadó, Budapest, 1984.

Magyar képzőművészet a két világháború között. Az MTA Művészettörténeti Bizottsága és a MTA Művészettörténeti Kutatócsoportja 1972. november 9-10-én tartott konferenciája. in. Művészettörténeti Értesítő 1973./2.

Magyar Kódex 3. Szultán és császár birodalmában. 1526-1790. (főszerk: Szentpéteri József) Kossuth Kiadó, Budapest, 2000.

Magyar Kódex 6. Magyarország a 20. században. 1918-2000. (főszerk: Szentpéteri József) Kossuth Kiadó, Budapest, 2001.

Magyar Művészet 1919-1945. Akadémiai Kiadó, Budapest 1985. 107-110. Az egyházi mecenatúra. (Tóth Antal)

Magyar Művészet 1919-1945. Akadémiai Kiadó, Budapest 1985. 197-202. A képzőművészet a nacionalista propaganda szolgálatában. Emlékműszobrászat. (Székely András)

Magyar festők és grafikusok adattára (szerk: Seregély György) Szeged, 1988.

Magyar Kortárs Művészeti Lexikon I-IV. (szerk:) Budapest 2000-2001.

Munka 1933. november 11. Salgótarján Báthori István nagyságához méltó ünnepséggel leplezte le a nagy király szobrát. Bóna Kovács Károly gyönyörű alkotása…

Munka 1933. november 11. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! Elmondta Dr. Vilmon Gyula ügyvezető tisztiorvos Báthoti István szobrának leleplezési ünnepségén.

Munka 1934. szeptember 1. 3. Befejezéshez közelednek a baglyasi templom építési munkálatai.

Munka 1934. október 13. 2. Hogyan lett a baglyasaljai egyházközségnek temploma?

Munka 1943. május 29. A salgótarjáni Kálvária

Munka 1943. június 12. A kettős ünnep után (Kálvária)

Művészet katonái. Sztálinizmus és kultúra. (szerk: György P. – Thurai H.) Corvina Kiadó, Budapest, 1992.

Művészeti Lexikon I-II. (szerk: Éber László) Budapest, 1935.

Művészeti Lexikon I-IV. (szerk: Zádor Anna és Genthon István) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.

n.n. Bóna Kovács Károly munkái a Munkásmozgalmi Múzeumban. in.: Nógrád, 1966. szept.3.

n.n. A művésznek dolga van a világon. Elkészítette zárszámadását a Bóna Kovács Károly emlékbizottság. in.: Nógrád Megyei Hírlap 1998. október 16.

n.n. I. honvéd emlékmű pályázat. in.: Magyar Művészet 1936./I.37.

Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Páczay Pál: Szobrászatunk magyarsága és európaisága. in.: Magyar Csillag 1943.1.415-428.

Pótó János: Emlékművek, politika, közgondolkodás. Budapest, 1989.

Salgótarjáni új almanach. (Cs. Sebestyén Kálmán és Szvircsek Ferenc) Salgótarján, 1997.

Sinkó Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. in.: Művészettörténet Értesítő 1983./4. 185-201.

Száz éves a Képzőművészeti Főiskola 1871-1971. (szerk: Végváry Lajos) Budapest, 1972.

Szekfű Gyula: Szent István a magyar történelem századaiban. in.: Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulójára. III. Budapest, 1938.

Szilárdfy Zoltán: Szent István király fölajánlásának attribútumai. in.: Művészettörténeti Értesítő, 1999./1-4. 71-86.

Szücs György: „Új művészet” régi köntösben – a szocreál. in.: Andrási Gábor – Pataki Gábor – Szücs György – Zwickl András: Magyar képzőművészet a 20. században. 135-142. Corvina Kiadó, Budapest, 1999.

Szücs György: Ars memoriae, ars obliviendi – Emlékművek térben és időben. in.: Történelem – kép. Szemelvények a múlt és a művészet kapcsolatáról Magyarországon. 689-694. MNG Budapest, 2000.

Tóth Edit: Bóna Kovács Károly emlékezete. Irodalmi emlékek Nógrád megyében. V. A salgótarjáni Madách Imre Gimnázium honismereti szakkörének kiadványa. Konzulens: Iványi Ödön festőművész és Leblanc Zsoltné tanár. Salgótarján, 1971.

Tóth Elemér: Emlékművek. in.: Nógrád, 1967. okt. 10. (Somogyi József felszabadulási emlékműve kapcsán)

Tóth Elemér: Képzőművészeti életünk. Nógrád, 1970. febr.1.

Tóth Elemér (-mér): Párizsból hívta vissza a régi Tarján. in.: Nógrádi Krónika, 1996. febr.3.7.

Tóth Elemér (-mér) Tájak, színek, emlékek tárlata. in.: Nógrádi Krónika, 1996. febr. 16.3.

Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.