– Baglyason megszokott kép volt: egy hosszúm nőtt fiatalember tapossa a biciklipedálokat. Hálán egy hatalmas vesszőkosár, tele ropogós péksüteménnyel és végigkiabálja az egész települést: zsemlét, kiflit vegyenek!
– A Hangya Szövetkezetben voltam akkor kereskedő tanult két és fél évig, Zorkó Józsefnél. Jó kereskedő, jó tanítómesterem volt. Igaz, én elvégeztem a polgárit is, de ezután egy évig sehol sem tudtam elhelyezkedni. Dolgozni pedig kellett, mert az apám Schreiber Károly, aki bányalakatos volt, otthagyott bennünket amikor kilencéves voltam. Édesanyámmal és a nővéremmel magunkra maradtunk. Még a lakást is ott kellett hagynunk a rakodón, ahol 1925-ben születtem. Felköltöztünk a faluba egy távoli rokonunkhoz és ott éltünk. A nagybátyámnak, Andó géczi Gézának segítettem a földet dolgozni…
– Módos gazdaember volt a nagybácsi?
– Ő nem annyira, inkább a nagymamám Andó géczi Mátyásné. Annak idején a nagyapám a bányánál dolgozott, kismozdonyokat vezetett. Baleset érte és a nagymama magára maradt a négy gyerekkel. Azt tanácsolták neki, hogy menjen el Pozsonyba a bábaképző tanfolyamra. Akkor nagyon nagy dolog volt, hogy egy falusi asszony tanfolyamra megy, bábának tanul. Hat hónapig volt ott és amikor hazajött dolgozni kezdett. Baglyasalja, Gusztáv-akna, Rau-akna, Albertak-na mind hozzátartozott. Kisvillamos vitte, vagy ha a helyzet úgy hozta, ment gyalogosan esőben, sárban, hóban, fagyban. Akkor még otthon szültek az asszonyok. Össze is szedett ezzel a munkával vagy 15 hold földet. Hát ezt dolgozta a nagybácsim, aki igencsak agilis ember volt. A bánya mellett művelte a földet, állatokat tartott és megválasztották községi pénztárnoknak is. Minden csütörtökön ott volt a községházán, mert akkor jött Pálfalváról a jegyző, Bechner Pál.
– Az Andók mennyit ismertek családjuk, a legősibb baglyasaljai família történetéből?
– Sok mindent tudtak. Azt mesélték az öregek, hogy az Andó család régebbi mint maga Baglyas. Valamikor a Kővár alatt éltek és a török elől menekültek Baglyospusztára. Ebből alakult aztán ki a mostani település. A legnagyobb előrelépést itt a szénbányák megnyitása hozta.
…
– S mi volt a munkával, a bolttal?
– Ott egy ideig nem volt helyem. A bányához vettek fel krampácsolónak, egészen 1947 ig „igazgattam” a síneket. Közben újra megnyitották a magazint és oda vittek. Megtetten amit tudtam ott is. Elégedettel lehettek a munkámmal, mer talán egy év telt el és megválasztottak a Hangya Szövetkezet vezetőjének. Az édesanyámmal dolgoztunk a boltban, a nővérem és egy tanulósegített. Itt is együtt volt a bolt és a kocsma A kocsmát már reggel hatkor kinyitottuk és este 8-9 óráit nyitva tartottuk. A boltot is úgy nyitottuk, zártuk, ahogy a helyzet megkívánta. Sok minden tartottunk, igyekeztünk udvariasan, jól kiszolgálni a vevőket hogy mindig elégedetten menjenek el és visszajöjjenek hozzánk.
– Ha a baglyasi évek eszébe jutnak, mire gondol vissza a legszívesebben?
– Sok mindenre… Közülük az egyik a cserkészet. . . Még 1937-ben szervezte Marosy Imre tanító úr. A magazin tetején volt a cserkészotthon, szivesen jártam oda. Táboroztunk az Ipoly partján, a szlovák határ mellett. Nagy volt az izgalom, amikor néhány napig esténként a túloldalról reflektorozták a tábort. A következő évben Rimaszombat mellett, azt hiszem Dobócánál voltunk két hétig táborban. Ez egy nagy bányászdzsembori volt, mert a környék bányásztelepüléseiről mind ott voltak a cserkészcsapatok. Ha jól emlékszem Kraft Aladár volt a parancsnok. A baglyasi csapatnak vagy 16 kis sátra volt. Meglátogatta a tábort gróf Teleki Pál Magyarország főcserkésze, miniszterelnök is. Takács Géza barátomat és engem még le is fényképeztek vele. Nagy élmény volt.
– A cserkészélet azonban nemcsak táborozásból állt.
– Sok mindent tanultunk. A 10 pontot, az alaptörvényt nem csak tudni kellett, hanem megtartani is. A cserkész ahol tud segít, így szólt az első törvény. A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond. Igyekeztem ennek megfelelően élni. Rendre, fegyelemre, jó modorra neveltek bennünket. A cserkészvezetők, a társak közül ma már csak kevesen élnek. Marosy Imre tanító úr ottmaradt a háborúban, Verle János tanító úr, Nagy Sándor sincs már közöttünk. Ám a barátság ami akkor szövődött Takács Gézával, meg Vasas Marcival, az megmaradt, ma is é1. Rendszeresen összejövünk, beszélgetünk a régmúltról, meg a mai világról…
– Ha a cserkészet volt az első, mi volt a második dolog, amit nem törölt el az idő, amit őriz az emlékezet?
– A színjátszó csoport, amely öntevékenyen működött a baglyasi kaszinóban és szép sikereket mondhatott magáénak. Amikor 1945-ben Baglyason megalakult a MADISZ, én is lejárogattam a fiatalok közé. Ponyi Nusika, meg Gyepesi Jancsi műsorokat szervezgetett és hívták a fiatalokat a színpadra. Engem is megszólítottak, hogy próbáljam meg és egészen jól sikerült az első fellépésem. Olyannyira, hogy azután már minden műsorban, színdarabban kaptam kisebb-nagyobb szerepet. Legjobban Csiky Gergely Nagymamájára emlékszem, Tódorka Szilárdot, a kicsit bohókás tanár urat játszottam benne. Szívesen voltam a színpadon. Mérhetetlenül nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy örömet adhatok az embereknek, derűt varázsolhatok arcukra. S boldog voltam, mert sok százan ültek a széksorokban, figyeltek rám, önfeledten kacagtak a tréfákon és kirobbanó tapssal köszönték meg. Ez olyan fizetség volt számomra, amely minden pénznél többet ért.
