Itt akkoriban elég mozgalmas volt az élet. Ehhez hozzájárult az is, hogy volt egy italmérésünk, inkább vendéglő, amelyet édesanyám vezetett. A háború után bizony csak erre számíthattunk. Úgy indítottuk újra, hogy nekem volt egy kabátom, azt eladtuk és kaptunk érte tíz liter bort. Az iskolából nem haza mentem, hanem Pásztóra a borért, amit aztán édesanyám kimért. így működtünk egy darabig, mert később a vendéglőt államosították, a vendéglátó vállalathoz került. Volt benne egy rézasztal, azt elvitték. Nem kaptunk érte egyetlen fillért sem. Gondoltam is, hogy inkább azt adhattuk volna el annakidején a kabátom helyett. Amikor bereteszeltük az ajtót és levettük a táblát, hogy Sörös Gyula vendéglője, sokan sajnálkoztak. Mert ide nem csak inni jártak az emberek. Gyakran voltak hangulatos, szórakoztató zenés esték, ahol mindenki jól érezte magát. Különösen a baglyasi futballcsapat tagjai, Fekete József, Fekete János, Edőcs István, Hegyi Géza a későbbi apósom, jöttek sűrűn. Az udvarra asztalokat, székeket raktunk, táncolni is lehetett. De bejöttek a bányászok, gyári munkások is. Be-be látogatott hozzánk Cinka Feri is. Jóravaló, dolgos cigányember volt mindig, tisztelte, szerette apámat és apám is nagyra becsülte őt. Nem azt leste, hogy mikor kapja meg a pénzét, ha dolgozott. A munkára figyelt, hogy azt a lehető legjobban elvégezze, a fizetséget meg vitte haza a családnak. Persze nemcsak a munka tartozott hozzá az életemhez. A baglyasi színjátszó egyesületnek híre, neve volt Tarjánban, Bátonyban, Pálfalván, Etesen, Karancskesziben is. A csoportot Verle János tanító úr vezette és én szívesen voltam közöttük. Szerettem a dalt, a zenét, a táncot, meg a tréfát. A színjátszó körben is a vidám darabokat, az operetteket kedveltem. Játszottam is jó néhányban, ha jól emlékszem sikerrel. Igaz, jó partnereim voltak. Többek között Bartók Vicával, Kiss Pistával, Szigetvári Icával, Kuloványi Sárival, Prouza Tiborral és Szilvai Ervinnel léptem színpadra. S volt egy igen jó dalkörünk is, amelynek vezetője ugyancsak pedagógus, Kárpáti Ferenc volt. Annak is tagja voltam, jól éreztük együtt magunkat. A kultúrház igazgatója, Dánielné Ponyi Nusika volt. Ez volt a színjátszókör, a dalosok otthona is. Amikor Nusikát iskolára küldték, a helyettesítésével engem bíztak meg. Vállaltam, de egyáltalán nem volt könnyű a dolgom. Dolgoztam és építkezni is kezdtünk. Éjjel kevertük a maltert és amikor hazajöttem a munkából, a kőműves nagybácsimmal húztuk a falat. Rendesen végeztem a munkámat, felépült a ház és a játékos kedvünk is megmaradt… Azért azt sajnálom, hogy mindennek ma már vége, a sok értéknek ami itt Baglyason volt, ma már hűlt helye. Ilyen volt a kaszinó is, amiben a Déryné Színház tanyázott egy időben. Innen jártak el játszani a környező településekre, de nekünk is tartottak előadást. Mindíg sok nézőjük volt. Hiányzik a kisvillamos, amely végigfutott Baglyason és ment egészen Gusztáv-aknáig, Karancskesziig. A bánya megszűnt, nem volt már szükség rá. Mint ahogy azokra az emberekre sem, akik a bányánál dolgoztak. Másutt kerestek maguknak munkát, mert abból szerettek volna megélni, tisztességesen eltartani a családjukat, amiért megdolgoztak.
