– Milyen volt a kolónia, ahol laktak? – Mi egy szoba-konyhás lakást kaptunk a bányától. Mázolni kellett mindkettőt, mert földes volt. Ha jól emlékszem, a lakásért és a villanyért sem fizettünk. Este tíz és reggel hat óra között csak gyertya, vagy a karbidlámpa pislákolt. Később, amikor a bányát bezárták, azokat a bányászokat, akiknek iskolás korú gyermekei voltak Baglyasaljára, Albert-aknára és Rónára költöztették. Mi Baglyasra kerültünk, a Brenzaljára. A szobánk már padlós volt, de a kolónia tetejét zsindely fedte. Ha esett, akkor amennyi edényünk csak volt, mind kiraktuk. A konyhába, a szobába csak úgy zuhogott az égi áldás. Iható vízért messzire jártunk és a szennyvíz a kolónia előtt, a fából tákolt lutniban folyt el. – Gusztávon már járt iskolába, Baglyason hol folytatta, mert itt volt belőle három is… – A harmadik osztályt a lenti bányai iskolában, a felső tagozatot pedig a Katalinán jártam. Többen is tanítottak, de legjobban vitéz Marosy Imre tanító úr neve maradt meg bennem. Szigorúan bánt velünk, megtorolt minden csínyt, hibát, de sok mindenre megtanított. Javult az addigi közepes bizonyítványom is olyannyira, hogy szóba került, a hetedik és a nyolcadik osztályt akár Salgótarjánban is végezhetem. Csak hát az én édesapám szegény bányászember volt. Jobbnak látták, ha én is az maradok. – Nagyon nekibúsult, hogy az „osztálykülönbség” így mellbe vágta? – Nem mondhatnám… Ahogy így visszagondolok, talán még örültem is neki, mert így segíthettem a családon. Szalatovics Jani bácsi ugyan a bányában dolgozott, de földje is volt. Az idénymunkákra mindig felfogadott valakit. Így kerültem hozzá én is. A gazdától nem csak azt tanultam meg, hogyan kell kapálni, kaszálni, gyűjteni, hanem a kétkezi munka becsületét, tisztességet, emberséget is.- Hol talált magának helyet?
– Lantos Gazsi bácsinál újságkihordó lettem. Hajnalban keltem, hogy én érjek legkorábban a házakhoz a Függetlenséggel. Gazsi bácsi kioktatott: az emberek attól veszik az újságot, aki elsőnek ér oda. Amikor télen dideregve bekopogtam a házakba, hol egy karéj zsíros kenyeret, hol meg egy bögre meleg teát kaptam. Jól belejöttem a munkába, s örültem, hogy tíz pengőt vihetek haza minden hónapban. Hanem egyszer csak mindennek vége szakadt. – Miért, talán kiszorította a konkurencia? – Nagyobb volt a baj! Amikor bementünk a községházára, merthogy apámat hívatták és engem is vinnie kellett, az előljárók mellett két csendőr is ült. Mindjárt neki is tapadták apámnak: úgy látszik nem tanult az egri várfogságból. Nem csak ő lázít, a gyereket is felforgatónak neveli. Kiderült ugyanis, hogy a Függetlenség mellett tiltott kiadványokat, röplapokat is vittem néhány helyre. Apám megúszta egy figyelmeztetéssel, engem eltiltottak a munkától. Odalett a tíz pengő. – Ottmaradt megint kereset nélkül… – Szerencsére nem sokáig. A bátyám akkor már a salgótarjáni üveggyárban dolgozott és érdekes dolgokat mesélt a munkájáról. Nagyon szerettem volna én is odakerülni… – Gondolom, segített a bátyja: – Nem annyira ő, mint az orvos. Felvétel előtt ugyanis kötelező volt az orvosi vizsgálat. Csakhogy akkor én még nem voltam 15 éves és nem kaphattam volna engedélyt a munkához. De az orvos végignézett rajtunk és egy percig sem habozott. Kegyes csalással egy évvel öregebbnek minősített, s így már rendben volt az igazolás. Emlékszem anyám nyújtotta neki a kötelező 5 pengőt. Nem fogadta el. Azt mondta: vegyen valami lábbelit a gyereknek, mert a gyárban mezítláb nem dolgozhat. – Megvolt tehát az öröm, az új munka… – Sajnos megint nem tartott túl sokáig sem az öröm, sem a munka. Baglyasról többen is jártunk dolgozni, gyalogosan a hegyen át. Nyáron már reggel négykor kezdtünk, mert délidőben az üvegfuvók nem bírták a hőséget a kemence mellett Többször is láttam, hogy az emberek valami irományt böngésznek, de nekem nem mutatták meg. Hajtott a kíváncsiság, megkérdeztem a mestereimet Gritz Viktort, meg Alics Jánost. Kaptam hát a röplapokból én is, hogy vigyem csak haza, olvasgassam. Egyszer a gyár és a bányakolóniák között a vasuti aluljáróban egy férfi jött velem szemben. Megállított és a röplapokat kérte, merthogy detektív volt. Menekülni próbáltam visszafelé, de ott a társába ütköztem. Talán egy óra sem telt el, már kívül voltam a gyárkapun. – Nem mondhatom, hogy eseménytelen volt az élete. Hol talált munkát ezek után? – Édesapámnak üzentek, hogy a baglyasi rakodón palát válogathatok. – A baglyasi rakodó, akkoriban. már borszerű, gépesített osztályozó volt? – Igen, Baglyasról, de a környékbeli bányákból is ide hozták a szenet. Ott dolgozott akkor Mérő Lajos, ő mutatta meg mit kell csinálnom. Mert egy kis idő után már a szénosztályozásnál voltam, cseréltem a lemezeket a rostákon. Könyveket adott, hogy olvassak, tanuljak. Tőle kaptam a Kommunista Kiáltványt is. – Így kezdődött hát a bányászélete, mert később egészen ehhez kötődött. – Mint ahogy apám, meg az ő apja is. A rakodón kevésnek találtam a fizetséget, ezért 1942ben a bányába kértem magam. A Karancslejtős 2 újonnan megnyitott akna volt. Először a külszínen voltam kapcsos, majd benn a bányában dolgoztam és Gyüre Sanyi próbálta velem megismertetni a bányamunka csínját-bínját. Apám is ott dolgozott, biztatott, menni fog, csak becsüljem meg magam. Hamar belejöttem a munkába, tisztességesen kerestem. Többet, mint apám. – S mi lett a mozgalmi munkával ? Azt egyszerre elfelejtette? – Dehogy felejtettem. A föld alatt elevenen élt a mozgalom, összekötő lettem a karancsaljai és a baglyasi kommunista pártsejtek között. Kozik Ferenccel meg Godó Lajossal tartottam a kapcsolatot.. . – Ezek szerint ott volt a bányában 1944 novemberében is, az ellenállás idején. – Igen. Kozik Ferenc a csapatvezetőm volt, megbízható, komoly ember. Ő szólította fel az embereket, hogy senki ne vonuljon be Szécsénybe és Apcra se menjen senki lövészárkot ásni. Szálljunk le a bányába, de tagadjuk meg a munkát. Mindenkire rábízta a döntést. November 23-án a bánya megtelt emberekkel. Az ellenállást Kozik Ferenc, Kozik Rajmund, Hamaridesz László, Kakuk Pál, Adorján István vezették. A katonai felkészítés Machinyák János szökött őrmester feladata volt. A következő napra megszűnt minden összeköttetés a bányászok és a külvilág, a németek, a csendőrök között. – Igéreteket azért csak kaptak, hogy jöjjenek a felszínre. – Hogyne. Bejött Jámbor főmérnök és Szepesi bányamester és azt mondták: ha abbahagyjuk, senkinek nem lesz bántódása. Mehet mindenki haza a családjához. – Nem hittek nekik… – Miért hittünk volna? Később kiderült, mennyire igazunk volt. Előbb az áramot kapcsolták ki, majd berobbantották a 3 szellőzőt, bedeszkázták a bánya bejáratát, gázt engedtek ránk. Aztán az asszonyokat terelték be, hogy jobb belátásra bírjanak bennünket. Az asszonycsapat mögött csendőrök, németek lopakodtak. Eldördült az első lövés, de senki sem sérült meg, hiszen az őrség fel a főtébe küldte a golyókat. Ahogy fogyott az élelem, a levegő, úgy fogyott a türelem is …Az első csoport, talán 270-300 ember, 27-én jött föl. Köztük volt az édesapám is. Másnap aztán kijöttünk mi is. . . több mint harmincan. Heten bent maradtak. Az ellenállás vezetői, szökött katonák. Kibontottak két légaknát és amikor besötétedett kitörtek. Lőtték őket a csendőrök, de átgázoltak a patakon és eltakarta őket az erdő… – Milyen volt a kinti világ? – Rettenetes kép tárult a szemünk elé. A bánya körül nyüzsögtek a csendőrök, a németek. A bejáratánál pedig két géppuska nézett farkasszemet. Három embert ott azonnal kivégeztek, rájuk kapartak egy kis fagyos földet. Bennünket, végig a vasúton behajtottak Tarjánba a laktanyába. Útközben szidalmaztak és ütöttek, ahol értek. Bent a kihallgatások már folytak és ott sem voltak kíméletesek. A vezetők után kérdeztek, arról kik maradtak még a bányában. Senki sem mondott semmit. Akkor sem, amikor kivittek a laktanya elé és tizedeléssel fenyegettek. Hogy féltem-e? Mindannyian féltünk. Számoltam magamban, hogy hányadik vagyok a sorban, örültem, ha a tizen innen, vagy túl voltam… Talán húszan voltak, akiket vezetőnek néztek és elvittek az acélgyári kultúrházba. A kihallgatás után halálos ítéletet kaptak. Ceredre vitték őket, hogy majd onnan tovább mennek Losoncra. Egyrészük még Ceredről megszökött, másik részük meg Losonc bombázásakor szabadult meg. A laktanyában is halálra ítéltek négy embert, őket azonban kivégezték. – Mikor engedték el a laktanyából? Eleget tett a behívóparancsnak? – Nem. December hetedikén elengedtek mindannyiunkat, de nem Szécsénybe, hanem hazajöttem Baglyasra. Egyedül voltam otthon, amikor kopogtattak az ajtón. Félelmemben kiugrottam a szobaablakon. Egy csendőr karjába futottam. Fülekre, majd Losoncra, onnan meg Selmecbányára vittek. – Csak nem úszta meg a háborút ? – A harcokat végül is megúsztam, de a hadifogságot nem. Selmecbányáról még elindítottak bennünket az alakulatokhoz, de Greisszádnál kaptuk a hírt, hogy vége a háborúnak.Haza készültünk, de a szovjet csapatok gyorsan előrenyomult éke megelőzött bennünket. Így aztán egy hadifogoly gyűjtőtáborban kötöttünk ki. Akik jó erőben voltunk, a Donyec medencében, bányában dolgoztunk. Nehéz volt a munka, kimerítő. De arra gondoltam hogy alakulhatott volna rosszabbul is a sorsom. Szalinóból jöttem haza 1948 november elsején. – Mit kezdett az életével ezután? Hiszen az országban, Baglyasalján is megváltoztak a körülmények. – Visszamentem a karancslejtősi bányába dolgozni. A bányames
ter tartalékba akart helyezni, de a régi csapatom együtt volt és tiltakozott. Kozik Ferenc visszavett még olyan áron is, hogy valamelyik Kozik fiú kimaradt a csapatból.
