“… egy jó esztendeig voltam a föld alatt. Kihozott a hangom. Egyszer, amikor a mostohaapám szénát kaszált, én meg a levágott füvet gyűjtögettem össze, csak odaállított Ponyi Jani bácsi.
– Ide figyelj Miklós – mondta-, volna kedved muzsikálni, zenekarban játszani?
– Hát… Jani bácsi nem tanulhatok én zenét, – válaszoltam lemondóan.
– Dehogynem -biztatott. – Eljártál a templomba, ott énekeltél, nem is akárhogy…
Szó szót követett és hogy a mostohaapám sem ellenkezett, egyszer csak hivattak a baglyasi kaszinóba. A bányászkörben próbált a zenekar. Kezembe adták a pozánt és a karmester Grosz Péter valóban megtanított játszani. Még Tarjánba is jártam hozzá. Igy aztán a zenekar tagja lettem én is. Ponyi Feri, Ponyi Jani, Kisgéczi András bácsival, Kométh Jóskával játszottam együtt. Dubovszky, a bányaigazgató nagyon a szívén viselte a zenekar sorsát. Hangszereket, egyenruhát kaptunk, ott feszítettünk benne minden ünnepségen. Több mint 50 évig jártam velük. Amikor Baglyason megszűnt a zenekar, mi néhányan bementünk Tarjánba és a nagyzenekarban játszottunk tovább. Maróthi Győző, Vilezsál Richard, Szőllősi volt a karmesterünk. Becze Lajos volt az utolsó, mert akkor már megszűnt a zenekar. Valaha a zene, a hangszerem volt a mindenem. De ma már csak a közös fényképek, a ruha, meg a pozánom emlékeztetnek azokra az időkre.”
